Szerző: Szentgyörgyváriné Magyarlaki Magdolna

Magyar nyelvi lektorálás: Magyarlakiné Gregor Etelka Zita

 

ISTEN
 

Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szivemet,
De apró szivem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szivükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az utjuk végén -
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.
 

(József Attila, 1925 ősze)

 

A magas hegyek látványa vezeti a költőt a Teremtőhöz, ki felette áll a világnak, távoli s mozdulatlan, transzcendens, mégis valami személyes kapcsolat kezd kialakulni közte és az ember között az én-te viszonyban, az „Uram” megszólítás révén.

Az Isten fensége előtt azonban alázattal hódol meg, mikor látja: „S olyan kicsike vagyok én”, mégis szeretne nagy lenni, „hozzád hasonló”. De nem az egyenlőség követelésével, hanem a közeledés vágyából: „Hogy küszöbödre ülhessek, Uram”, oda, ahová a teremtmény való.

Az Isten utáni vágyakozás csakhamar önátadássá forrósodik: „Odatenném a szivemet”.

Bár feltételes módban fejezi ki mindeddig kívánságait, úgy tűnik, mintha reménytelen is lenne a közeledés az ember részéről, mégis:

Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
”,

már várakozáson felül is teljesül a vágy: Isten szívében dobog-dadog az ember szíve, ugyanis a hely megszemélyesült, Szíve van, felsejlik immanenciája. Az örömbe azonban bánat vegyül:

Mért nem tudom hát sokkal szebben?

Mint a hegyek és mint a füvek” dicsérni.

Tudja ugyanis, hogy a dolgok már puszta létükkel Istent dicsérik, ezzel szemben a gyarló ember sokszor nem tud megfelelni Isten elvárásának. A költő fájdalmát mélyen a szívében hordja:

            „S ágyam alatt hál meg a bánat”.

A dolgok nemcsak dicsérni tudják Istent, hanem el is vezetnek minket Őhozzá, ha észrevesszük:

Szívükben szép zöld tüzek égnek” (tudniillik a füvekben), mert önmagukkal egyértelműen azonosak, és megfelelnek rendeltetésüknek, „hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik”. A „hazatalálnak” kijelentő mód az eddigi feltételes, vagy az itt várható imperativus helyett, a teljes bizonyosságot fejezi ki.

S következik az út vége: az Istenre találás beteljesülésének bensőséges mélysége.

A nyitott tenyérrel álló Isten egyszerre statikus képet mutat, mint a hegy, egyszersmind a gyermekét hazaváró szülő vágyakozó szeretetét.

A következő képben az Isten statikus nyugalma dinamikussá változik, vagy inkább dinamikus és statikus egyben, „térdig csobogó nyugalomban” áll. Óhatatlanul a hérakleitoszi folyót látjuk ebben a szimbólumban, a folyton változó, a napról-napra megifjuló létben. A csobogó mozgáshoz kapcsolt „nyugalomban” állapothatározó pedig az örök lét meg nem szűnő állandóságát fejezi ki, az Élő Istent. A látomás két pólusa pedig a magasság és a mélység: a hegy és a víz.

A versben a természet szép látványa a még szebb szépséghez vezet, s ezt az utat végigkíséri egyrészt a csend a hangsúlyozott nyugalomban, másrészt a zene a verssorok ritmusában, a roppant hegyek dobogásában, a szív dadogásában, a csobogó nyugalomban. Az Istenre találás öröme az Ő nyitott tenyerében, a zsoltáros szavait sugallják:

„Ízleljétek és lássátok, hogy milyen édes az Úr!”

A vers látomása gondolatjellel zárul, a vers befejező két sora pedig felocsúdás: a hegy, a kezdet távolságba kerül ugyan, de nem közömbös személytelenségbe, hanem megértő szeretettel néz el dolgaink fölött. S mit tehet a költő a távolság idején? Vár türelmesen a következő látogatásra, s gyengéd tapintattal mondja:

 „Meg nem zavarlak, én Uram”.

A verssorkezdő „Uram” megszólítás itt már az én személyes névmással nyomatékosul: „Én Uram, én Istenem!”, mert aki egyszer már Istenre talált, elválaszthatja-e tőle bármiféle távolság?!