Szerző: Szentgyörgyváriné Magyarlaki Magdolna
Magyar nyelvi lektorálás: Magyarlakiné Gregor Etelka Zita
|
ISTEN 
|
|
A magas hegyek látványa vezeti a költőt a Teremtőhöz, ki felette áll a világnak, távoli s mozdulatlan, transzcendens, mégis valami személyes kapcsolat kezd kialakulni közte és az ember között az én-te viszonyban, az „Uram” megszólítás révén.
Az Isten fensége előtt azonban alázattal hódol meg, mikor látja: „S olyan kicsike vagyok én”, mégis szeretne nagy lenni, „hozzád hasonló”. De nem az egyenlőség követelésével, hanem a közeledés vágyából: „Hogy küszöbödre ülhessek, Uram”, oda, ahová a teremtmény való.
Az Isten utáni vágyakozás csakhamar önátadássá forrósodik: „Odatenném a szivemet”.
Bár feltételes módban fejezi ki mindeddig kívánságait, úgy tűnik, mintha reménytelen is lenne a közeledés az ember részéről, mégis:
„Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása”,
már várakozáson felül is teljesül a vágy: Isten szívében dobog-dadog az ember szíve, ugyanis a hely megszemélyesült, Szíve van, felsejlik immanenciája. Az örömbe azonban bánat vegyül:
„Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek” dicsérni.
Tudja ugyanis, hogy a dolgok már puszta létükkel Istent dicsérik, ezzel szemben a gyarló ember sokszor nem tud megfelelni Isten elvárásának. A költő fájdalmát mélyen a szívében hordja:
„S ágyam alatt hál meg a bánat”.
A dolgok nemcsak dicsérni tudják Istent, hanem el is vezetnek minket Őhozzá, ha észrevesszük:
„Szívükben szép zöld tüzek égnek” (tudniillik a füvekben), mert önmagukkal egyértelműen azonosak, és megfelelnek rendeltetésüknek, „hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik”. A „hazatalálnak” kijelentő mód az eddigi feltételes, vagy az itt várható imperativus helyett, a teljes bizonyosságot fejezi ki.
S következik az út vége: az Istenre találás beteljesülésének bensőséges mélysége.
A nyitott tenyérrel álló Isten egyszerre statikus képet mutat, mint a hegy, egyszersmind a gyermekét hazaváró szülő vágyakozó szeretetét.
A következő képben az Isten statikus nyugalma dinamikussá változik, vagy inkább dinamikus és statikus egyben, „térdig csobogó nyugalomban” áll. Óhatatlanul a hérakleitoszi folyót látjuk ebben a szimbólumban, a folyton változó, a napról-napra megifjuló létben. A csobogó mozgáshoz kapcsolt „nyugalomban” állapothatározó pedig az örök lét meg nem szűnő állandóságát fejezi ki, az Élő Istent. A látomás két pólusa pedig a magasság és a mélység: a hegy és a víz.
A versben a természet szép látványa a még szebb szépséghez vezet, s ezt az utat végigkíséri egyrészt a csend a hangsúlyozott nyugalomban, másrészt a zene a verssorok ritmusában, a roppant hegyek dobogásában, a szív dadogásában, a csobogó nyugalomban. Az Istenre találás öröme az Ő nyitott tenyerében, a zsoltáros szavait sugallják:
„Ízleljétek és lássátok, hogy milyen édes az Úr!”
A vers látomása gondolatjellel zárul, a vers befejező két sora pedig felocsúdás: a hegy, a kezdet távolságba kerül ugyan, de nem közömbös személytelenségbe, hanem megértő szeretettel néz el dolgaink fölött. S mit tehet a költő a távolság idején? Vár türelmesen a következő látogatásra, s gyengéd tapintattal mondja:
„Meg nem zavarlak, én Uram”.
A verssorkezdő „Uram” megszólítás itt már az én személyes névmással nyomatékosul: „Én Uram, én Istenem!”, mert aki egyszer már Istenre talált, elválaszthatja-e tőle bármiféle távolság?!