De kinek használ?
„Ignoti nulla cupido” – Nem vágyunk arra, amit nem ismerünk.”1– írta Ovidius az Augustus–
kori latin költő.
Ez a mondás többek között igaz az egykor oly divatos, ám mára már kissé
elfelejtett latin nyelvre is. Hiszen nemcsak kevesek ismerik, hanem még akik ismeretségben
vannak vele, azok sem vágynak rá. Úgy gondolják latinul tanulni kárba veszett idő,
„elvarázsolt” egyéneknek való luxus. Elég, ha az orvos, gyógyszerész, jogász, történész,
régész, a tudósok tudnak latinul. Hiszen ezen a nyelven már beszélni sem, írni sem lehet,
csupán olvasni – múlt ködébe vesző gondolatokat. Hogy igazuk van-e, vagy sem, azt bárki
könnyen eldöntheti, ha az alábbiakat végigolvassa.
1. Az ókori latinság (Kiss Magdolna)
Ismerkedjünk meg először a latin nyelv történetével, hogy egyáltalán vágyakozni tudjunk.
Az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó latin, eredetileg egy törzs, a közép-itáliai latinok
anyanyelve volt. A Tiberis alsó folyásánál és az attól délre elterülő síkságon, a tengertől az
Albai és a Sabin-hegyekig éltek. Ismertebb városaik pl.: Alba Longa, Praeneste, Róma,
Tarracina, Tibur, Nomentum, Gabii, Lavinium, Tusculum stb. voltak. A Római Birodalom
kialakulásakor a latin elterjedt a meghódított vidékek, a provinciák egészén, azaz igen
gyorsan „világ”nyelvvé vált. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a művelt világ nyelve az
ókor folyamán elsősorban a görög volt, vele szemben a latin csak a második helyre szorult.
Mégis jelentős szerepet játszott a diplomáciai érintkezésben, és az irodalmi, művészeti,
tudományos munkák tekintélyes mennyiségét ezen a nyelven alkották. Hozzá hasonló
karriert jelen korunkban az angol futott be.
Nem kizárólag a felső, nemcsak a nagy műveltségű réteg tudott latinul, hanem a
tartományok bennszülött, közrendű lakossága is. Erre számtalan példát láthatunk. Most
azonban meg kell elégednünk néhánnyal. Pannonia egyik városában, Aquincumban, a mai
Óbuda helyén működött egy találékony versfaragó, aki nem túlzottan ragyogó tehetségét
ügyesen kamatoztatta. Sírverseket gyártott „futószalagon”, és nyilván jó pénzért adta el
megrendelőinek. Egyik versét úgy írta, hogy a sorok kezdőbetűi – felülről lefelé olvasva –
saját nevét adják meg. Lupusnak (Farkas–Wolf) hívták. Minthogy e műveket kőbe vésték,
nevének és latin tudásának „örökre” emléket állított.2
Egy érdekes falazótégla került elő Keszthely-Fenékpusztáról. Ebbe még az égetés előtti puha
állapotában, a téglavető – nyilván unaloműzésből – egy futó állatalakot rajzolt, s az állat fölé
Vergilius Aeneisének kezdősorából egy részt írt, kétszer megismételve – latinul.
Arma virumque
Arma viru...
Azaz: Fegyvert és vitézt...
Pannoniából a mai Kesztölc–Tatárszállásról ismert olyan római tégla, ahol ugyancsak az
Aeneisből vett hosszabb idézet eredetiben olvasható.3 A katonai téglavetőkben a táborok
legénysége, a magán, vagy császári téglaműhelyekben egyszerű munkások dolgoztak. Ezek a
többségében helybéli lakosok (katonák esetében természetesen az itáliai eredetet sem lehet
teljesen kizárni), egyrészt beszélték az akkor divatos nyelvet, másrészt rendelkeztek irodalmi
műveltséggel. Olvasták, és feltehetően kedvelték Vergilius "nemzeti eposzát".
Vajon ma kik és hányan tudnák Magyarországon csak a magyar Himnusz első versszakát
fejből idézni? Shakespeare angol sorairól ne is beszéljünk.
Mindezzel azt a tényt sem akarjuk eltagadni, hogy sokan hibásan beszélték a kérdéses
nyelvet, és bizonyára szép számmal akadtak olyanok is a provinciákban, akik egyáltalán nem
értették, sőt sem írni sem olvasni nem tudtak még az anyanyelvükön sem.
Mi volt az ókori latinság e népszerűségének a titka? Ez a Római Birodalom egyik sajátos
vonásában rejlett. A rómaiakban ugyanis mindig megvolt a hajlandóság, hogy az idegeneket
befogadják maguk közé. A helyi vezető réteg számára pedig – amennyiben betartották a
birodalom által diktált “játékszabályokat” – megnyílt a felemelkedés útja. Sőt szerencsés
esetben hihetetlen katonai, vagy hivatali karriert futhattak be a legalsóbb rétegek egyes
tehetséges tagjai is. Így lett például egy dalmatiai felszabadított rabszolgából; vagy egy
moesiai istálló-cselédlány törvénytelen szülöttéből – császár. Az előbbi Diocletianus, 284–305
között, míg az utóbbi Nagy Constantinus, 306–337 között uralkodott. A példákat még bőven
sorolhatnánk.
Sokat nyomott a latban a görög–latin kultúra tekintélye is, mely civilizációs vívmányok sorát
hozta létre (csatornázás, fürdők, úthálózat, vízvezeték stb). Mindez hasznossá, s egyben
vonzóvá tette a római elithez való tartozást, ami többek között a görög–latin nyelvismeretben
nyilvánult meg.
2. A magyarországi latinság 1844-ig (Bartók István)
Ha Magyarországot nem politikai alakulatként, hanem földrajzi egységként értelmezzük,
területünkön a latin nyelvű kultúra hagyományai mintegy kétezer évesek. Krisztus születése
előtt Augustus császár megkezdte, Tiberius folytatta a Dunántúl területének meghódítását.
Pannonia provincia az V. század harmincas éveiig a Római Birodalom része volt. A
történelmi Magyarország keleti része a II–III. században Dacia néven ugyancsak római
provincia volt. A római kor feliratos emlékeivel kezdődik a terület latinságának története.
Magyarországon a latin nyelv használata az önálló Magyar Királyság létrejöttétől számítva is
évezredesnél hosszabb hagyományokra tekint vissza. Államalapító királyunk, Szent István
jóvoltából a bencés reformmozgalom képviselői már az első ezredforduló előtt
megtelepedtek hazánkban, magukkal hozva a nyugat-európai kereszténység egyetemes
nyelvét. A középkori eredetű latinitás mindig is meghatározó része volt a magyar
művelődéstörténetnek. Anyanyelvű irodalmunk kibontakozása elképzelhetetlen a „latinság
iskolája” nélkül.
A reformáció korának a nemzeti nyelvek fejlődését elősegítő mozgalmai jelentős részben a
humanizmus nyelv- és irodalomszemléletéből táplálkoztak, amit számunkra éppen a latin
nyelv közvetített. A nemzetközi érintkezéseknek ez a közös nyelve sokáig maradt eleven;
szellemi életünk igen fontos alkotásai még a XIX. században is latinul születtek meg. Hiszen
Európában a legtovább, 1844-ig hazánkban volt a hivatalos nyelv a latin. Kontinensünk
utolsó latin nyelvű újsága, az Ephemerides Posonienses 1838-ig biztosította a kapcsolatot az
európai szellemi élettel.
Nemcsak a humaniorák, hanem a műszaki és a természettudományok területén is a latin
nyelv révén kapcsolódhattunk be a nemzetközi szakmai közéletbe. Számos világváros tudós
társaságainak ugyancsak a latin nyelv alkalmazása révén lehettek honfitársaink is
megbecsült tagjai.
Mivel a nemzeti kultúra alkotásai hosszú évszázadokon keresztül jelentős részben latin
nyelven születtek, a magyarországi latinság bőven kínál tanulmányozni valót az érdeklődők
számára. Nemcsak a szorosabb értelemben vett irodalom, hanem a művelődéstörténet
legkülönbözőbb területein is könnyen találhatunk olyan forrásanyagot, ami egy-egy kurzus
keretein belül alkalmas a feldolgozásra.
3. Modern Latinság (Kiss Magdolna)
Eddig a latin nyelv múltját vázoltuk. Most arra keressük a választ, hogy milyen szerepet tölt
be a görög–latin kultúra a mai, a „globalizált fogyasztói“ társadalomban?
A római katolikus egyház, így a Vatikán hivatalos nyelve végig a latin maradt, annak
ellenére, hogy 1962–65 óta a szertartásokon a nemzeti nyelveket használják. Több latin
nyelvű folyóirat jelenik meg manapság, azzal a céllal, hogy a holt nyelvet újra élővé tegyék:
ilyenek a Vita Latina, Vox Latina, a Latinitas. Sőt a kedvelt internetes lexikonnak a
wikipédiának is van már egy latin nyelvű változata, a Vicipaedia.
Rendszeresen tartanak nemzetközi kongresszusokat, ahol a latin nyelvtan
leegyszerűsítéséről, egységes kiejtésről, új szavak alkotásáról születnek megegyezések. Az
a törekvés fogalmazódik meg, hogy a latin alkalmazható legyen a modern élet minden
területére. Az intézmények elnevezésénél és a reklám világában kezd ismét divatba jönni a
latin szavak használata.
Új világnyelv születőben az angol helyett?
Talán ettől még messze vagyunk, de léteznek – és nem is kevesen – olyan „megszállott”
emberek: írók, költők, tudósok, akik hajlandók gondolataikat latinul leírni. Mi indítja erre őket?
Egyfajta választ Faludy György, a nemrég elhunyt költő adott a kérdésre.
„Eric érthetően belefáradt az emberek hitetlenkedésébe, kik különcnek tartják, amiért
gondolatai és érzései közlésére holt nyelvet használ. Egyszer, kérésemre, összefoglalta
számomra a Latin Nyelv Használatára Vezérlő Öt Jó Okot. Ezek:
Először: Nem kell töprengened, hogy olvasóid írásaid megértéséhez elég intelligensek-e.
Azok.
Másodszor: Olvasóid nem csekély fáradságot vettek maguknak, hogy egy holt nyelvet
elsajátítsanak. Feltehetően saját fejükkel gondolkodnak, nem a csordáéval és a kevés
megjelenő latin mű mindegyikét elolvassák. Mint a reneszánsz humanistái.
Harmadszor: A latin nyelv legalább 1600 esztendővel öregebb, mint az angol, és remélhető,
hogy túléli.
Negyedszer: Latin verset írni olyasmi, mintha az ember gemmába rajzol domborművet
mélyített véséssel. Ha a költemény sikeres, elegáns és maradandó. A holt nyelv nem változik
és avul el.
Ötödször: Latinul írni intellektuális ellenállást jelent az általános rothadással szemben. Az
ember nem-et mond a modern élet minden szemét és triviális megnyilvánulásának, ahogy a
haszidok tették egykor...
...Egyik régi barátom, Lénárd Sándor könyve vagy harminc évvel ezelőtt a bestseller listára
került. Lénárd latinra fordította Milne: Winnie the Pooh (Micimackó) című könyvét és ezzel ért
el világsikert. A második világháború idején, magyarázta Lénárd, a Gestapo elől rejtőzködött
Rómában. Akkor jött rá, hogy nem az emberiség legműveltebb századában él és éppen
ezért a nagy könyvtár olvasóterme az a hely, ahol a fasiszta hatóság a legkevésbé keresi az
előle menekülőket. Szerény kenyerét azzal kereste, hogy olasz szomszédai magas
vérnyomását és egyéb bajait kezelte olcsón, a praktizálás engedélye nélkül. Utána eltűnt
napestiglen valamelyik kolostori könyvtárban, ahol latinul olvasott.“4
Összegezve az eddigieket, egyértelmű, hogy a „hasznosság“ – elsősorban anyagi haszon
feszegetése – és a „kárba veszett idő“ fogalma a latin nyelv tanulásával kapcsolatban, nem
lényegesek. Végül ide kívánkozik egy humoros, antik történet. Mi haszna van, ha a madarak
tanulnak meg latinul? Macrobius5 története magyarul ugyanezen a weboldalon, "A beszélő holló - cimen olvasható.
Jegyzetek
1. Ovidius: Ars amatoria III. 397.
2. Lupusról: Tóth István: A rómaiak Magyarországon Bp. 1979. 71–73., Fitz Jenő: Pannonok
évszázada. (Pannonia 193–284) Bp. 1982. 43.
3. Falazótéglák az Aeneis–ből vett részletekkel: Instrumenta Inscripta Latina, Das römische Leben im
Spiegel der Kleininschriften. Konzept: Manfred Hainzmann, Zsolt Visy (Kiállítási katalógus), Pécs,
1991.168. Nr. 296., 169. Nr. 297.
4. Faludy György és Eric Johnson: Jegyzetek az Esőerdőből. Magyar Világ Kiadó, Budapest, 1991; 70
- 72. o. Az első kiadás angol nyelven Notes from the Rainforest címen jelent meg (Hounslow Press,
Willowdale, Ontario Canada 1988).
5. Macrobius: Saturnalia II. 4,29–30., ford. Kiss Magdolna