By צילום: נצח פרביאש, CC BY 2.5, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=7633928
I. Bevezetés: Átvonulás és kivonulás
- Az az éjszaka, amelyen az Úr virrasztott, átvonult Egyiptomon,
vagyis az Ószövetség húsvéti áldozata. - Jézus a Húsvéti Bárány, Az Újszövetség húsvétja.
Egyiptomból való kiszabadulás és az Ígéret Földjéig tartó vándorlás,
valamint a bűnből való megváltás és földi zarándokéletünk közti párhuzam.
III. El kell mennünk a Sziklához
I. Bevezetés
„Húsvéti Bárányunkat Krisztust föláldozták” – mondja Szent Pál (1Kor 5,7.). Pascha nostrum immolatus est, Christus, hangzik ugyanez latinul, ahol a pascha a húsvéti áldozati bárány neve. A „Pascha” szó pedig a Pesach-ból ered, és ez lett a húsvéti ünnep neve is.
Miről beszél nekünk a pascha – pesach szó?
Kettős értelme van: átvonulás az egyik, kivonulás a másik jelentése. Az Úr átvonulása Egyiptom földjén, és a nép kivonulása Egyiptom földjéről. A vallásos ünnepek rendszerint konkrét események emlékére keletkeztek, és üdvtörténeti lelki tartalmat nyertek.
A pascha kettős jelentése alapján kétféle múltbeli és üdvtörténeti eseménynek lehetünk tanúi húsvétkor.
Hogy jobban megértsük húsvét misztériumát és kegyelmei hatékonyabban segítsenek bennünket, menjünk egy kissé titkának közelébe! Pesach-pascha-átvonulás, nézzük első jelentését, jelentőségét!
Maga az Úr volt az, aki átvonult Egyiptomon a húsvéti bárányáldozat idején, amikor Izrael népe házának ajtaját kente be az áldozati vérrel Isten parancsa szerint, és csípőjét felövezve, útra készen végezte az áldozatot. Útra készen, hogy Isten szavára késedelem nélkül elhagyhassa Egyiptomot.
Áthaladt az Úr az éjszaka folyamán, minden házra lesújtott, minden elsőszülöttet megölt, mert ellenálltak az ő szavának, mert a fáraó nem akarta szabadon engedni a választott népet, de megkímélte az Úr az izraeliták házát, mert minden egyesen rajta piroslott a jel, az életnek a jele: a piros vér, az áldozati bárány, a pascha vére.
"Virrasztott az ÚR azon az éjszakán, amikor kihozta őket Egyiptomból. Ez az éjszaka az ÚRé volt. Virrasszon ezen Izráel minden fia nemzedékről nemzedékre!" (2Móz 12, 42.)
Ezt parancsolta az Úr, és ezt tartotta meg népe nemzedékről nemzedékre minden évben.
Az Ószövetség népe megtartotta, úgy ünnepelt, hogy húsvétkor nemcsak elmondta az Úr jótetteit, hanem megelevenítette azon éjszaka eseményeit: bárányáldozatot mutatott be az Úrnak útra készen, úgy ahogy akkor éjjel ősei tették. És virrasztott.
Jézus is virrasztott húsvét éjjelén, azon a húsvétén is, amikor apostolai körében utoljára gyűltek össze húsvéti vacsorára. Jézus, mint minden házban a családfő, feláldozta a pászka-bárányt, de ekkor mutatta meg szeretetének legnagyobb jelét is.
Az Ószövetség mély értelmű szép hálaáldozatát az Újszövetség eucharisztikus áldozatává váltotta át azzal, hogy Ő maga lett az áldozat, az áldozati bárány, kínszenvedése előtti éjszakán…
Jézus családjának, egyházának feje és az egész világ főpapja valódi áldozatot mutatott be.
Mint minden pap, aki áldozatot mutatott be: kezébe vette kenyeret, majd kezébe vette a borral telt kelyhet … áldozati gesztus.
Mindig, minden áldozatbemutatásnál ezt tette a pap, amikor kezébe vette az ételáldozatot, felemelte, és Istennek nyújtotta fel, hogy fogadja el kegyesen népétől. Hogy Isten elfogadta az áldozatot, az azzal fejeződött ki, miszerint visszaadta népének, és a pap kiosztotta, hogy magukhoz vegyék az immár megszentelt ételt.
És Jézus ugyancsak áldozati szavakat mondott, amelyek testére és vérére vonatkoztak.
Vegyétek! … értetek adatik – nyújtotta át Testét. Vérére pedig azt mondta: hogy kiontatik sokakért, mindenkiért! Az áldozati bárány vére ontatott ki, mikor leölték az áldozatban.
Jézus önmagát adta át mindenkinek, aki hisz benne, aki igent mond áldozatára.
Ez az áldozat az egyedüli igaz áldozat. Istennek egyedül tetsző áldozat. Minden megelőző csak jele, csak előképe ennek az egyetlennek!
Ezen az éjszakán adta nekünk és értünk Jézus Testét és Vérét, másnap a kereszten pedig beteljesítette áldozatát.
Jézus átvirrasztotta az éjszakát.
A vacsora után kiment a Getszemáni-kertbe, ahol vérrel verejtékezve földre borulva, gyötrődve imádkozott, mert nemcsak a másnapi kínszenvedést látta előre, hanem azt is látta, miért kell meghalnia.
Értem! Érted! Mindenkiért!
Látta és magára vette az ártatlan Bárány a világ bűneit, a világ minden baját, keservét, szomorúságát, minden terhét.
Átvirrasztotta Jézus az éjszakát miután elfogták és a főpap házába hurcolták, ahol vallatták, csúfolták, ahol még Péter is megtagadta…
Láttuk eddig, hogyan lett az ószövetségi húsvét az Újszövetség húsvétja; hogyan lett az Ószövetség pászka-báránya Jézus a mi áldozatunk, most nézzük, mit fed pesach-pászka másik jelentése:
Istenben nincs idő, nála múlt és jövő a véget nem érő jelenébe torkollik, nincs idősíkváltás, csak jelen és jelen!
Némi kis ízelítőt mi is kaphatunk néha ebből az egyidejűségből, legalább is annak megsejtéséből, amikor régmúlt üdvtörténeti események előre mutatnak a kései utókornak, illetve a később megújuló történések szimbólumok előképei a réginek.
Ahogy megtaláljuk a mi húsvéti Bárányunk előképét az egyiptomi bárányáldozatban, pászka-áldozatban, ugyanígy megtaláljuk a párhuzamot az Egyiptomból való kivonulás és a mi Istenhez vezető életutunk között is. Jézus áldozata, értünk kiontott drága Vére bennünket is kiszabadít „Egyiptomból, vagyis kiszakít bűneinkből, ha mi is ki akarunk onnan jönni.
Útnak indulni a bizonytalanba, elszakadni Egyiptomból nem volt könnyű, bármennyire sanyargatták ott őket, mégis egyfajta biztonságot jelentett a megszokott környezet, a már megismert rossz.
A rosszat idővel meg lehet szokni, bele lehet fásulni a változtathatatlanba. Hiába szólt az Úr szava távoli reményekről, hiába ígérte, hogy visszavezeti őket atyáik földjére, az ígéret földjére.
De mi lesz addig, amíg odaérnek? Vándorlás? Hontalanság: családdal, apró gyerekekkel, tehetetlen öregekkel? Hányan nem bírják majd az utat, talán ottvesznek valamennyien a kietlen pusztában Egyiptom és Kánaán között!
Izrael mégis „igent” mondott Istennek! Amikor útra kelt Egyiptomból és a barbár nép közül kivonult Jákob háza, akkor lett Júda az Ő szentélye, és Izrael az Ő országa. Istené!
Nem vívódunk-e, töprengünk-e mi is sokat, míg végre elhatározásra jutunk: Hátat fordítunk eddigi életünknek? Nem nehéz-e az elhatározás: Nemet mondok tunyaságnak, eddigi rossz szokásoknak, bűnnek? Nem jelent-e elszántságot, hogy elindulok most végre Krisztus nyomába a megváltás szavára, a megváltás kegyelmére mondok igent?
És ha elindultam, az egyszeri elhatározás nem elég! Mindennap, minden újabb szituációban, minden újabb választás előtt újra meg újra igent kell mondanom, mert, ahogy jönnek a hétköznapok a húsvét kegyelmi ragyogása után újra meg újra meg kell harcolnunk a harcot önmagunkkal, környezetünkkel, a régi szokások lehúzó erejével.
Mindennap igent kell mondanunk! A küzdelemben egyszerre csak ugyanabban a pusztában találjuk magunkat, amelyben a választott nép sínylődött emberöltőn át, és vívódott és vándorolt…
De a pusztának kettős arca van: egyfelől kegyetlen sivár sivatag, tele halálos veszélyekkel, másfelől Isten szeretete ragyog ránk.
Alig hogy elindultunk, úgy érezzük; eltévedtünk a gondok útvesztőiben, ránk ül a közöny, mint szürke nehéz por, belefásulunk a bajokba, kísértésekbe, szenvedésbe. Mint hajdan a választott nép, mi is zúgolódni kezdünk, amikor már kilátástalanná válik a jelen, félelmetessé a jövő. És úgy érezzük, Isten elhagyott minket. Nem találjuk sehol, keserűen kiáltunk fel: „Bizony rejtőző Isten vagy Te!” (Iz 45,15.) Miért nem könyörülsz rajtunk? Rajtunk, akik érted elhagytunk mindent! Elhagytad választott népedet, míg a gonoszok örülnek, jól megy a soruk.
Elcsüggedünk mi is, lázadunk mi is életünkben éppen úgy, miként ők elcsüggedtek és lázadtak annak idején a pusztában. Nélkülözünk mi is épp úgy, mint régen ők nélkülöztek; nincsen maradandó hajlékunk a földön, nincs élelmünk, nincs vizünk lelki értelemben.
III. El kell mennünk a Sziklához
De ekkor megjelenik a puszta másik arca, Isten Arca ragyog fel nekünk, megtapasztaljuk, azért vezet a pusztába, hogy találkozzék velünk, hogy magának neveljen bennünket, hogy szeressen minket örök szeretettel. Egyszer-egyszer felsejlik előttünk, hogy Isten mindig velünk van, akár meg tudjuk látni, akár nem. Megtapasztaljuk, hogy ott volt ő a fájdalmak idején, és örömeink mélyén;
„Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot”! (József Attila: Az Isten itt állt a hátam mögött)
Ha bizony rejtőzködő Isten marad is sokáig, mégis tenyerén hordoz, szárnya árnyékában védelmez, mint szeme fényét, arcához emel. Csak hát mi nem tudjuk mindezt észrevenni, és ha olykor mégis, akkor ugyanezt halljuk tőle:
„Később a pusztában is láttad, hogy az Úr, a te Istened hordoz, mint gyermekét az egész úton”. (MTörv 1,31.)
Ha az Ő erejében bízunk, ha ráhagyatkozunk, mikor gyengeségünk lehúz, akkor a tenger meghátrál, a folyó visszafordul, a hegy megremeg; vagyis a kísértő elbukik, az akadályok hirtelen széttörnek, és [Isten] felemel újra az elesésből, kihoz a bűnből.
Nemcsak segít ledönteni az akadályokat, melyek elválasztanak tőle, hanem át is alakít bennünket, hogy elérhessünk hozzá, mert másképp nem juthatnánk a közelébe.
Ezért éhínségünkben táplál, szomjúságunkat oltja, mint Izrael népének. Táplálékul pedig önmagát adja: „Én vagyok az Élet Kenyere” – mondja Jézus már nekünk.
Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak – emlékeztet az Ószövetség kenyerére. De nekünk ennél többet ígér.
„Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.” (Jn 6,51.)
Ez a mi húsvétunk!
Éhségükben táplálja népét, szomjúságát élő vízzel csillapítja. Amikor már azt hitték, mind odavesznek szomjan a pusztában, akkor a sziklához vezette őket, amelyből élő vizet fakasztott.
Azok „ittak ugyanis a lelki sziklából, amely kísérte őket” – írja Szent Pál a Korinthusi levélben a pusztában vándorló, szomjazó népről – „s a szikla Krisztus volt”. (1Kor 10,4.)
Mert Krisztus öröktől fogva VAN; „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. Zsid13,8
Bár történelmi időben öltött testet, és jelent meg közöttünk, de isteni mivoltában felette áll az időnek, térnek és mulandóságnak.
Ő volt ott a pusztában, Ő volt a Szikla, csak hát nem tudták ezt még ők, és mi sem tudjuk mindig, mert gyakran nem látjuk Krisztust a mindennapokban, gondjainkban-örömeinkben, nem látjuk meg Őt a dolgok takaró fátyla mögött…
Pedig Ő ott van, kísér, és hív: „aki hisz bennem: belsejéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak.” (Jn 7,38.)
A felfakadó, buzgón áradó vízben Lelkét árasztja ránk. Ez a Lélek megtisztít, átalakít, megszentel bennünket: „aki a sziklát bővizű tóvá változtatta, a kovakövet forrássá!” (Zsolt 114, 8.)
Lelkünk élettelen sivatagja élő és éltető tóvá szélesül, de ehhez el kell mennünk a Sziklához! El kell mennünk a Sziklához, és kérni kell tőle az élő vizet!
És a Sziklánál kell maradnunk, hogy soha el ne szakadjunk tőle, mert Krisztus a Feltámadás és az örök Élet.
Krisztus a mi húsvétunk!