Kiss Mária Magdolna: A népvándorlás és a nagybirodalmi politika

A hirdetés mentése sikerült

Írta: Provincia

Kategória: Kiss Mária Magdolna: A népvándorlás és a nagybirodalmi politika

Megjelent: 2015. szeptember 30

Készült: 2015. szeptember 30

Módosítás: 2016. január 22

Találatok: 1706

Az általam vizsgált korszakban, 303 tájáról származik az első jelentős adat egy nagyobb telepítésről. Valamivel korábban, már a 290-es évek elejétől folytatott Diocletianus császár és Galerius caesar a szarmaták ellen győztes hadjáratokat, illetve Galerius legkésőbb 296-ban a basternák és az al-dunai karpok ellen harcolt, majd 299-ben újból a szarmatákkal vette fel a harcot. Erről az eseménysorozatról három antik szerző tudósítását érdemes összevetni.¹

„Pulso Narseo castra eius diripuit; uxores, sorores, liberos cepit, infinitam extrinsecus Persarum nobilitatem, gazam Persicam copiosissimam. Ipsum in ultimas regni solitudines egit. Quare ad Diocletianum in Mesopotamia cum praesidiis tum morante ovans regressus ingenti honore susceptus est. Varia deinceps et simul et viritim bella gesserunt Carpis et Basternis subactis, Sarmatis victis, quarum nationum ingentes captivorum copias in Romanis finibus locaverunt.”

„exstinctis Persarum copiis ipsoque Narseo in fugam acto, castra eius inuasit, uxores sorores liberosque cepit, immensam uim gazae Persicae diripuit, captiuos quamplurimos Persarum nobilium abduxit. reuersus in Mesopotamiam a Diocletiano plurimo honore susceptus est. postea per eosdem duces strenue aduersus Carpos Basternasque pugnatum est. Sarmatas deinde uicerunt: quorum copiosissimam captiuam multitudinem per Romanorum finium dispersere praesidia.”

„…sed et Carporum trea milia, genus hominum ad bella nimis expeditum, qui saepe fuere Romanis infesti; quos tamen post haec imperante Dioclitiano et Maximiano Galerius Maximinus Caesar devicit et rei publicae Romanae subegit.”²

Míg Iordanes egy korábbi esemény kapcsán mellékesen megemlíti, hogy azokról a karpokról van szó, akiket később Galerius legyőzött és a Birodalom alattvalóivá tett, Orosius és Eutropius, mint főeseményt beszélik el, nyilvánvalóan ugyanazt a hadjáratot, két másik népet is megemlítve a legyőzöttek sorában. A történteket egyébként nagy hasonlósággal adják elő, azt hangsúlyozva, hogy a barbárokat, hadifoglyokként a római limes táboraiban helyezték el. Mégpedig, miként a „dispersere” kifejezésből nyilvánvaló, nem egy tömegben egy erődhöz telepítették le őket, hanem kis csoportokban osztották szét őket a táborok között. Egy bizonyos idő eltelte után pedig, miután már rászolgáltak a bizalomra, katonai szolgálatot teljesítettek. Ennél az eseménysorozatnál a betelepítés a rómaiak részéről, a már említett deditio eszközével, büntető akcióként zajlott le, amit megerősít az a tény, hogy Orosius és Eutropius szövegében „captivi”-ről van szó.

A teljességhez tartozik azonban, hogy néhány szarmata fegyverforgatóval, akik talán előbb és önként adták meg magukat, Galerius császár elnézően bánt. Ezeket a katonai alkalmasságuk miatt, esetleg személyes indítékok, rokonszenv alapján a saját testőrségébe vette fel. Közülük némelyik arra alkalmas előtt így hamar megnyílt az út a katonai, vagy a hivatali ranglétrán való felemelkedéshez.³

A karpokat Pécs környékére telepíthették, ami egy Ammianus Marcellinus részletből vált ismerté. Az antik szerző megemlít egy bizonyos Maximinust, aki Róma praefectushelyettese volt, és Sopianae-ban egy carpus családból született.⁴

Galerius gazdasági programja szerint ez idő tájt végeztek mocsárlecsapolást a Balaton körül, valamint erdőirtást, földjavítást. Ezeknél a munkálatoknál az e vidékre telepített karpok munkaerejét is nagy valószínűséggel számításba vette a római kormányzat.⁵

A gazdasági szempontok mellett azonban nem hanyagolható el e népcsoport katonai szerepe sem. Nagyon valószínű, hogy a karpok, akik ellenséges viszonyban álltak a Maros vidékére benyomuló gótokkal, Lugio, Sopianae környékére beköltözve mind a déli határszakasz, mind a Lugio-tól kiinduló barbaricumi út megbízható védői lehettek.⁶

---

A hirdetés mentése sikerült

Írta: Provincia

Kategória: Kiss Mária Magdolna: A népvándorlás és a nagybirodalmi politika

Megjelent: 2015. szeptember 30

Készült: 2015. szeptember 30

Módosítás: 2016. február 12

Találatok: 592

• népvándorlás

A 4. század elején a szarmaták ellen vezetett győztes hadjáratok, és az azt követő telepítések nem oldották meg a problémát, amit az okozott, hogy az Alföldön élő szarmaták szomszédságába harcias és terjeszkedni vágyó germán népek (vandálok, gepidák? ¹ gótok) kerültek. Aurelianus császár ugyanis még 271-ben hivatalosan feladta Daciát,² s ezt követően a vandálokkal szövetkezett gepidák és a taifalok segítségére támaszkodó gótok között kitört a harc a terület birtoklásáért, ami végül is a gótok és szövetségeseik győzelmével végződött, így az egykori provincia nagyobb része az ő kezükbe került.³ A szarmaták a bizonytalan állapotok, valamint a gótok ellenséges magatartása miatt a rómaiakhoz fordultak segítségért, illetve ennek kierőszakolására törtek be a határ egyes pontjain. A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy a rómaiak Constantinus idején mind a szarmatákkal, mind a gótokkal béke és szövetségi szerződést kötöttek.⁴

Valószínűleg a szarmatákkal létrehozott egyezmény értelmében épült a Dunakanyartól a Vaskapuig az Alföldön végighúzódó 500 km hosszú sáncrendszer, az úgynevezett Csörsz-árok, amelynek feladata az volt, hogy a szarmaták földjét megvédje a germánok támadásaitól. Ahogy erről később még külön fejezetben lesz szó, mind a földsánc építésének az ideje, mind az eredménye több kérdést fölvet.

334-ben Constantinusnak több, mint 300 000 menekülő szarmatát kellett a saját kérésükre felvennie a birodalomba. Ezt az akciót eléggé viharos események előzték meg. A „Getica” megemlékezik egy Vidigoia nevű legendás terving gót hadvezérről, aki 332-ben hadjáratot vezetett a Tiszánál élő szarmaták ellen. Ezen harcok során, állítólag a szarmaták cselvetésének esett áldozatul, és a csata helyszínén temették el.⁵ A szarmaták a gótok támadása miatt – amiben a tét a Bánát birtoklása volt – és a feltehetően a 322/23 óta fennálló szövetség értelmében, Rómához fordultak segítségért. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy ezt azonnali katonai beavatkozás követte, amit Constantinus császár személyesen – talán fiával II. Constantiusszal közösen – vezetett a gótok ellen.⁶ A háború előestéjén azonban a szarmaták uralkodó törzse az Arcaragantes (sarmatae liberi) annyira tartottak a gót támadástól – és valószínűleg nem bíztak abban, hogy jelentős római katonai támogatást kapnak –, hogy egy addig soha el nem követett, végzetes lépésre szánták el magukat, tudniillik felfegyverezték saját alávetett törzsüket a Limigantest (sarmatae servi). Ez a lépés a háború befejeztével azonnal megbosszulta magát. Sarmatiában fegyveres felkelés tört ki, és a Limigantes elűzték az Arcaragantest, akiknek egy része az Észak-keletről szomszédos vandál-victofalokhoz menekült míg egy másik jelentős létszámú csoportjuk a Birodalomba kért és kapott bebocsátást. Egyesek szerint a belháború a Bánátban zajlott, de valószínűleg a Duna-Tisza közére, és más területekre is kiterjedt.⁷

 

„Azután a gótok ellen háborúba bocsátkozott, és segítséget vitt a könyörgő szarmatáknak. Így Constantinus császár miatt majdnem százezren szenvedtek éh- és fagyhalált. Akkor túszokat is szedett, köztük Ariaricus király fiát. ⁸

Amikor ily módon megszilárdította velük a békét, a szarmaták ellen fordult, akik kétes hűségűeknek bizonyultak. De a szarmaták szolgái mindannyian fellázadtak uraik ellen. Akiket miután elűztek, Constantinus szívesen fogadott, és több, mint 300 000, különböző korú és nemű embert osztott szét Thraciában, Scythiában, Macedoniában, és Italiában.”⁹

 

Olvashatjuk mindezeket az eseményeket a névtelen szerző munkájában. A szövegben feltűnik néhány homályos pont. Anonymus 300 ezer főben adja meg a betelepítettek számát, azonban ha figyelembe vesszük a Duna-Tisza köze ill. a Bánát népességi viszonyait, könnyen rájöhetünk, hogy ez teljesen lehetetlen.¹⁰

Másrészt, hogyan kell értelmezni, amikor a szerző a szarmatákra vonatkozóan így fogalmaz „akiknek a hűsége kétségesnek bizonyult”. Talán e barbár népek, mint római szövetségesek, főként mivel a rómaiak által emelt sáncrendszeren belül laktak, semmilyen önálló katonai akcióba nem kezdhettek?

A római határ mellett, de azon kívül élő szövetségesek szuverenitásának kérdése nem egészen egyértelmű. Az ókori szerzők munkáiból az olvasható ki, hogy a római hatalom számára nem létezett politikai határ, a katonai határ pedig a védelmi funkción kívül azt a kiindulópontot jelentette, ahonnan Róma befolyást gyakorolhatott a különböző szomszédos törzsekre.¹¹ A Birodalmon kívül élő népek azonban nem egészen így gondolták, és ez komoly politikai bonyodalmakhoz vezetett.

Például I. Valentinianus császár (364–375), már uralma kezdetétől erődítmények építését tervezte a Rajnával szomszédos alemannok, illetve a Dunával átellenben élő quadok földjén, azonban mindkét nép tiltakozott függetlenségük megsértéséért. A pannoniai munkálatoknál sajátos helyzetet teremtett, hogy a császár nagy valószínűséggel quad-szarmata határterületen kívánt építkezni, amelynek hovatartozásáról eltérő volt mind a rómaiak, mind a quadok véleménye. Az előbbiek a velük szövetségben álló szarmaták területének ítélték meg, míg a quadok a sajátjuknak gondolták. Ez a tévedés végül a császár életébe került.¹²

Visszatérve Anonymus szövegéhez, igen érdekesnek tűnik, hogy az uralkodó szarmatákkal, akik szolgáik nyomására, de végül is szabadon döntöttek úgy, hogy bebocsátást kérnek a Birodalomba, a római kormányzat mégis csaknem hasonlóan bánt, mint a 296–303 körül szerzett hadifoglyokkal, vagyis a Birodalom különböző részeibe szétosztotta őket.

Miroslava Mirković, aki nemrégen összefoglalta a 4. századi betelepítés problémakörét, megállapította: hogy minden néppel illetve törzzsel, akiket a Római Birodalomba betelepítettek, figyelmen kívül hagyva, hogy harcok során győzték le őket, vagy szabad akaratból a császár engedélyével lépték át a határt, úgy bántak, mint dediticii-vel, azaz fegyvertelenül és a rómaiak ellenőrzése után jöhettek be a Birodalom területére. A fegyverforgatókat távolabbi vidékekre sorozták be katonának, családtagjaikat, pedig a provinciákban colonusként telepítették le, és tőlük a továbbiakban adót és újoncot vártak.¹³ Ez a megállapítás túlzottan általánosnak és kivitelezhetetlennek tűnik.¹⁴ Igaz, hogy a kormányzat számára a hadsereg utánpótlása igen fontos volt, és Constantinus valószínűleg ennél a telepítésnél is besorozta katonának az arra alkalmas egyéneket. Mégis, ebben az esetben a császárnak figyelembe kellett vennie, hogy a szarmaták előkelő rétege családostul menekült és nyert befogadást a Birodalom területére. Ha Constantinus szét is osztotta kisebb csoportokra az Arcaragantest, a családok egységére tekintettel kellett lennie, az egyes családtagokat nem választhatta el egymástól, azaz a fegyverforgatóikat nem sorozhatta be távol eső területre, mert ez könnyen lázadást vonhatott maga után. Ezt nyilván szem előtt tartotta, sőt ahogy a libenter szó, valamint az a tény, hogy szarmata családokat Italiába is beköltöztetett, azt mutatják, hogy a szabad szarmaták, az Arcaragantes valamivel jobb bánásmódban részesülhettek, mint a korábban említett, és hadifogolyként letelepített törzsek.¹⁵

Az Origo azonban nemcsak Italiába, hanem Thraciába, Scythiába, Macedoniába való betelepítésről is beszél, ezek közül azonban Italián kívül nem rendelkezünk adatokkal nagy szarmata telepekről. Míg a Notitia Dignitatum a IV. század második feléből Italiában (15) és Galliában (6) említ szarmata gentiles telepeket egy tömbben, ráadásul egy helyen sorolja fel őket, mely mindenképpen szoros kapcsolatukra utal. Anonymus viszont nem ír arról hogy ekkor Galliába is telepítettek volna szarmatákat. Ugyanakkor a Mosel völgyébe betelepített – bár nagy valószínűséggel a 360-as években – ugyanezen népcsoport régészeti bizonyítékát meggyőzően mutatta be Renate Pirling.¹⁶

Az írott forrásokban nem szerepel a szarmaták letelepítésénél Pannonia neve, ez azonban nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ide ne telepítettek volna az itt említett több szarmata-telepítés során néhány családot.

A rómaiaknál egyaránt szokásban volt egyrészt az, hogy a befogadott törzseket az eredeti lakóhelyük szomszédságában, de a római határon belül telepítették le, és esetleg később költöztették őket távolabbi tartományokba.¹⁷

Másrészt, hogy a barbárokat anyaországuktól távolabbi területekre helyezték, mintegy elvágva őket társaiktól és a szervezkedési lehetőségtől. Ahogy ez kiolvasható 359-ben a Limigansok követeinek nyilatkozatából: „... készek a Római Birodalom területén a császár akarata szerint bármilyen távoli földeket elfogadni...”¹⁸

Vagy korábbi példáknál figyelhető meg ugyanez: Probus császár, a 278-ban aratott győzelme után, frankokat telepített a Fekete-tenger vidékére, ugyancsak ő költöztetett burgundokat és vandálokat Britanniába. A frankok esetében azonban nem jelentett garanciát a távolra telepítés sem. Mert a barbárok egyik része valahogyan szerzett egy hajót, és miután végigfosztogatták Kis-Ázsiát, Görögországot, elfoglalták Syracusát, ahol vérfürdőt rendeztek, majd Afrikában legyőzték az ellenük kivezényelt csapatot; épségben hazatértek a Rajna vidéki otthonukba.¹⁹

Ugyanakkor olyan köztes megoldást is választottak a rómaiak, mint például a 334-ben, a Limigansok elleni fellépésnél tapasztalható. Minthogy nemcsak szolga-szarmatákról, hanem veszélyes csoportokról lévén szó, két csoportban az Alföld déli részére, két tábor (Acumincum és Pincum) által ellenőrzött területre, de a római határon kívülre telepítették őket.²⁰

Az említett példák alapján nem kizárt tehát, hogy a szarmaták bekerülhettek Pannonia provinciába is. Ezt erősíti meg az a tény, hogy ők szintén ellenséges viszonyban álltak a gótokkal, ezért a karpoknál tett megállapítás, miszerint emiatt alkalmasak voltak az Alföldre betörő gótokkal szemben a római határ védelmére, a szarmatákra ugyancsak érvényes.

---

A hirdetés mentése sikerült

Írta: Provincia

Kategória: Kiss Mária Magdolna: A népvándorlás és a nagybirodalmi politika

Megjelent: 2015. szeptember 30

Készült: 2015. szeptember 30

Módosítás: 2016. január 22

Találatok: 583

Több, bár bizonyos szempontból vitatható, és a 4. század különböző időszakára keltezett leletegyüttest a szarmatákkal hoztak összefüggésbe a Dunántúl területén Fenékpusztán, Szekszárd környékén. Somogyszil, Brigetio temetőjében szintén előkerültek császárkori szarmata leletek, Dunaújváros táborában több leletegyüttest, illetve építkezésnyomokat szintén e néppel kapcsoltak össze.

Az újabb kutatások során Szentendre rómaikori temetőjéből ismerünk olyan temetkezéseket, ahol a szarmata női viseletre jellemző tárgyak kerültek elő, mint például jellegzetes szarmata textilöv tartozéka, vagy email-berakásos sakktáblamintával borított korongfibula, ami megformázásában szarmata ízlést tükröz. Többszálú kapcsolat mutatható ki továbbá, ahogy erről még bővebben szó lesz, a lussoniumi besimított kerámia és a szarmata déli edényművesség között.¹

Itt kell kitérnem még arra, hogy a belső erődök első építési periódusát, továbbá Scarbantia, Gorsium, Sopianae városfalainak építését Diocletianus, illetve Constantinus hadseregreformjával, azaz a limitanei egyik, az ütőképesebb részének a tartományok belsejébe helyezésével és a mozgó egység felállításával hozta összefüggésbe a kutatás. A belső erődök, a fallal megerősített városok elsősorban ezen csapatok élelmezését, szállását biztosították, valamint az Italiába vezető utak védelmét látták el.² Ha az említett forrásokat a régészeti kutatással összevetjük, akkor kézenfekvőnek tűnik, hogy nemcsak a karpok, hanem a szarmaták munkaerejét is felhasználták ezen munkálatok során, valamint a már említett katonai szerepük miatt, a kérdéses barbárok régészeti anyagát nem véletlenül találják meg a határmenti létesítményeknél, valamint ezeknél a belső erődöknél.

A 333/34-es Limigantes lázadást kihasználva a gótok nyugat felé terjeszkedtek. 335-ben Geberich királyuk vezetésével a Tisza, Maros, Körös vidékén élő hasdingi vandálokat megtámadták, és menekülésre késztették. Állítólag közülük néhányat Constantius befogadott birodalmába és Pannoniában telepített le. Emlékezik meg Iordanes a Getica egyik helyén erről.

„Akkoriban keleten a gót, nyugaton a markomann, északra a hermundolus, délen pedig a Histrum, amit Danubiusnak is mondanak, volt velük határos. Tehát az előbb említett Marisia-folyó partjánál tartózkodó vandálok ellen Geberich, a gótok királya hadat indított, ahol nem sokáig harcoltak egyenlően, hanem még magát a vandálok királyát, Visimart is, népének nagy részével együtt megsemmisítették.

Geberich, a gótok kiváló vezére pedig, miután a legyőzött vandálokat kifosztotta, visszatért arra a helyre, ahonnan elindult. Akkor az a néhány vandál, aki megmenekült, családtagjaikat összegyűjtve, elhagyta a szerencsétlen hazát, Pannoniát kérték maguknak Constantinus császártól. Ott körülbelül 60 évig laktak, és miként alattvalók a császárok határozatainak szolgáltak.”³

Ez a két Getica részlet, azonban még ma sem lezárt vitát váltott ki a kutatásban. A vandálok őshazája a Jüt félsziget északi részén (ma Dánia) kereshető, onnan vándoroltak az Odera vidékére. Az írott források 166/67 körül említik őket először a Kárpát medencében. A régészeti kutatás is bizonyítja ezt. A Dél és Közép-Lengyelország csaknem egész területét elfoglaló Przeworsk kultúra etnikai hordozóinak a kutatók a vandálokat tekintik. A Przeworsk kultúrára jellemző hamvasztásos temetkezés, fegyvermelléklet hosszú kard, jellegzetes pajzsdudor, sarkantyú, és egyéb ezzel a kultúrkörrel kapcsolatba hozható leletek, pl. rituálisan összehajtott kard, ekkor jelentek meg a Tisza forrásvidékén, K-Szlovákiában, Kárpát-Ukrajnában, az alsó Szamos-völgyénél.⁴

Ugyanúgy, mint a gótoknak, több törzsük ismert. Iordanes a Geticában a vezető népüket a Hasdingokat szerepelteti, akik szerinte 335 körül már a szarmatákkal osztoztak az Alföld területén, minthogy délen egészen a Maros vidékéig terjesztették ki hatalmukat. Régészeti leletekkel azonban ezt a terjeszkedést mindezidáig nem sikerült egyértelműen bizonyítani. Az említett területen feltárt Biharkeresztes-Ártánd temetőinek közlése sajnos még várat magára. Az eddigi ásatási jelentésekből annyi azonban kiviláglott, hogy eléggé különös leletegyüttessel állunk szembe. A temetkezés a germánokkal hozható kapcsolatba, de inkább a gepidákkal.⁵ Bár elgondolkodtató az a jelenség, hogy a temető több, 4–5. századi sírjában viszonylag sok fegyver, például a vandálokra jellemző pajzsdudor, kard került elő, közülük az egyik rituálisan összehajtva, ám különös módon csontvázas temetkezés mellett (a vandáloknál a 3. században még biztosan a hamvasztás az elterjedt).⁶

Az eddigi kutatás megkérdőjelezte Iordanes forráshelyének a hitelességét a vandálok 335-ös Pannoniába telepítésére vonatkozóan is.⁷ Ezzel szemben Nagy Mihály, elfogadva Iordanes adatait, összefüggést bizonyított a Przeworsk kultúra, és a Pannoniában előkerült, korábban germánnak, később provinciális rómainak meghatározott temetők között. Ezek a temetők a Dél-Dunántúlon Zengővárkony és környékén helyezkednek el, Somogyszil, Szentlászló-Szentegyedpuszta, Kő, és Bátaszék által behatárolt körben. Nagy Mihály tehát Iordanes elbeszélése alapján a 335-ben Pannoniába betelepített, néhány Hasding-vandál hagyatékának tartja ezeket a temetkezéseket. Elképzelése azonban vitatott.⁸

Én most csak a Iordanes részlettel kapcsolatban teszek egy-két megjegyzést. A szöveg hitelessége ellen többek között az szól, hogy egy ilyen fontos eseményről, mint a vandálok Pannoniába történő befogadása, más antik szerző nem emlékezik meg, még Anonymus Valesianus sem, aki pedig a szarmata Arcaragantes egy évvel korábbi betelepítését megörökítette.⁹ Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a források hallgatása nem egyértelműen kérdőjelezi meg egy-egy esemény megtörténtét, de mindenesetre feltűnő. Az is köztudott, hogy Iordanes ellenszenvvel viseltetett a vandálokkal szemben. Azok a részek ahol róluk ír, ezért pontatlanok, túlzóak és kronológiailag zavarosak.¹⁰

Még egy körülményre kell felhívni a figyelmet a kérdéses Getica-szakasszal kapcsolatban. 334-ben Constantinus, miként erről már szó volt, 300000 előkelő szarmatát fogadott be a Birodalomba. Az ezzel járó kényes adminisztrációt személyesen ellenőrizte, ugyanis 334 júliusában Singidunumban, augusztusban Viminaciumban, azaz a helyszínen tartózkodott. Míg a vandálok feltételezett befogadásánál, 335-ben szinte folyamatosan Constantinopolisban időzött, kivéve október végét, amikor a vandálok betelepítése szempontjából lényegtelen, míg a határvédelem miatt fontos, al-dunai Nicopolis városát látogatta meg.¹¹

Az eddigiekből két dolog következik. Egyrészt a vandáloknak a római területre történő beköltöztetése, még ha el is fogadjuk hitelességét, nem lehetett túl jelentős akció, mert nem igényelte az uralkodó jelenlétét. Maga Iordanes is néhány túlélőről és családtagjaikról beszél. Másrészt, mivel a többi forrás Constantinusszal kapcsolatban egyöntetűen csak a gótok-szarmaták harcait és lakhelyváltozásait említi, az sem tűnik elképzelhetetlennek, hogy az időnként hanyag Iordanes szintén a szarmaták 334-es befogadását írja meg – tévesen a vandálok neve alatt –.¹²

Biztos adat a vandálok nyugatra vándorlására a 401-es esztendő, amikor a noricumi, raetiai tartományokba törtek be, és egypár évig tartó portyázások után, továbbvonultak majd 406/7-ben átlépték a Rajnát quad, szarmata, alán és gepida elemekkel együtt.¹³

---

A hirdetés mentése sikerült

Írta: Provincia

Kategória: Kiss Mária Magdolna: A népvándorlás és a nagybirodalmi politika

Megjelent: 2015. szeptember 30

Készült: 2015. szeptember 30

Módosítás: 2015. november 25

Találatok: 518

Az itt eddig bemutatott esetekből egyértelműen kitűnt, hogy a betelepítés végső soron csak a külpolitikai bonyodalmaknál és mindkét részről kényszermegoldásként működött. Róma számára fontos volt, hogy az idegeneket ellenőrzés alatt tartsák. Ez pedig azt jelentette, hogy vagy colonusként irányították őket egy-egy nagybirtokoshoz, és az arra alkalmasakat később, vagy egy részüket rögtön besorozták katonának és valamelyik határmenti alakulatnál helyezték el. A barbárok sem szívesen hagyták el a lakóhelyüket – ami teljesen érthető – és csak végső menedék volt számukra a beköltözés, amit egyrészt az mutat, hogy fenyegető vészhelyzetben, és akkor is hosszabb tanakodás után vállalták a betelepedéssel járó kényelmetlenségeket, illetve az a félelem bizonyít, ami a Picenses viselkedéséből kiolvasható, amikor II. Constantius császár 358-ban büntetőhadjárattal fordult ellenük.¹

„Verum aspectu primo exercitus tamquam fulminis ictu perculsi ultimamque cogitantes vitam precati, tributum annuum delectumque validae iuventutis et servitium spoponderunt, abnuere parati si iuberentur aliorsum migrare.”²

A szolga szarmaták nem akarnak elköltözni szálláshelyükről, inkább vállalnák az adófizetést, a katonai szolgálatot a rómaiak oldalán. Ennek a kívánságnak meg volt a reális alapja, hiszen a császárok nemcsak betelepített barbárokat, hanem a római sereg fokozódó emberhiánya miatt a határon kívül lakó idegenek katonai segítségét nemegyszer igénybe vették.³ Ezek közül talán nem is kevesek később a családjukkal együtt (vagy itt alapítva családot) megtelepedtek a Birodalom területén.

Nagy Constantinus uralkodása idején elsősorban a germánoknak nőtt meg a szerepe, valamint a jelentősége a római hadseregben. Constantinust személyes okok motiválták erre, minthogy 306-ban egy Crocus nevű, I. Constantius hadseregében szolgáló alemann király kiáltotta ki Eboracumban császárnak.⁴ Ugyanebben az időszakban gót katonai egységek is harcoltak a római seregben,

„... Gothorum interfuit operatio, qui foedus inito cum imperatore quadraginta suorum milia illi in solacio contra gentes varias obtulere; quorum et numerus et militia usque ad praesens in re publica nominatur, id est foederati.”⁵

akiket Constantinus szerződéssel kötelezett erre, hogy fizetség ellenében kontingenseket biztosítsanak a rómaiak számára. Őket Iordanes a foederati névvel illeti.⁶ A kutatás nem egységes abban, hogy hová tagozódtak be ezek a gót kontingensek, illetve hogy feladatuk elvégzése után haza mehettek-e, vagy maradtak továbbra is a Birodalom területén, és itt települtek le, ahogy ezt ugyancsak a római seregben szolgálatot teljesítő frankok esetében láthatjuk.⁷

Barkóczi László legutóbb meggyőzően bizonyította, hogy Valeria provincia némely településén és néhány a belső pannoniai erődhöz tartozó temető sírjaiból előkerült propeller formájú övgarnitúra frank származású elit csapatok fegyverzetéhez tartozott. Ezeket a csapatokat II. Constantius, Valentinianus, valamint Gratianus seregében egyaránt megtalálhatjuk. Jelenlétüket egy aquincumi felirat szintén igazolja.⁸

A Birodalom szempontjából a legkritikusabb és a legtöbbet vitatott telepítéseket Valens 376 körül, majd 380-ban Gratianus és 382-ben Theodosius hajtotta végre. Gratianus idején alán-keleti gót-esetleg hun törzsszövetséget fogadtak be Pannonia területére, 382-ben pedig nyugati gótokat Thracia, Moesia vidékére. Betelepítésüket követően a pannoniai tartományok életét, egy viszonylag békés, sőt virágzó időszak jellemzi.⁹

A 4. század végén Pannonia északi részét egy markomann csoport betelepítése is érintette. Egy Fritigil nevű markomann királynőről és népéről van szó. Az uralkodónőt a 390-es évek közepe tájékán Ambrosius milánói püspök megtérítette, és rábeszélte, hogy férjével, alattvalóival Pannoniába jöjjön.¹⁰ Fritigil családjának és népének a telephelyét Nagy Tibor Pannonia I. környékére helyezte. Ennek a tribunus gentis Marcomannorumnak a székhelye lenne Ács-Vaspuszta táborának parancsnoki székhelye. Vele hozták összefüggésbe ugyanis az itt előkerült kézzelformált edényeket, és az egyszerű, durva kerámiát. Ugyanakkor gondot okoz, hogy ezek a kerámialeletek azokból a rétegekből kerültek elő, amelyeket korábbra kelteztek az ugyanott talált, 355-ben vert érmek. Két lehetőség adódik az ellentmondás feloldására. A barbárokat vagy 396/97 előtt már megbízták a határ védelmével, vagy a Notitia Dignitatumban a Pannonia I-nál említett tribunus gentis Marcomannorum a Gallienus idején betelepített Attalus király utódaira vonatkozik. Gallienus a meseszerű történet szerint beleszeretett a király leányába Pipába, és Pannonia Superior egy részét átadta neki és népének.¹¹

Bóna István egy új langobárd csoport megjelenését is feltételezte ugyancsak a 4. század végén a Dunakanyar vidékén. Két leányfalun talált elbai germán edényforma talán velük hozható összefüggésbe.¹²

---