|
|
A majorsági gazdálkodás kiépítése a jobbágyok számára mindkét uradalomban ellentmondásos helyzetet teremtett. Az uradalmi gazdaság érdekében elvégzett árvízvédelmi intézkedések, mocsárlecsapolások megváltoztatták a táj arculatát, és mint Vörösmart legelőelkülönözési perénél is látható, a jobbágyok ezek során elestek az ártéri gazdálkodás hasznától anélkül, hogy az árvízvédelem előnyeit élvezni tudták volna. Ebben a helyzetben arra kényszerültek, hogy változtassanak eddigi gazdálkodási módszerükön, intenzívebb formákat alkalmazzanak, amit megnehezített az a körülmény, hogy az uradalmak, főleg a bellyei, a jobb szántókat, a réteket és legelőket kisajátították maguknak.
Hogyan tudta a jobbágyság ebben az időben a megélhetését biztosítani? Erre vonatkozóan igen sok adatot szolgáltat az 1828-as „Regnicolaris Conscriptio”, illetve annak is az „Observationes” része.1
A földművelésre általában most már a háromnyomásos rendszer volt a jellemző az egész Duna-Dráva közén, kivételként csupán a Dráva mentét lehet említeni, ahol egyébként a legrosszabb volt a helyzet. Például Torjáncon még a kétnyomásos művelést is lehetetlenné tette a folyó, mert kitöréseivel szétszabdalta a határt.2
A mezőgazdasági termelés fejlődésében a jobbágyokat leginkább a tapasztalat segítette, ugyanis miután kiismerték határukat és földjüket, mindenhol a talajnak megfelelő növényeket vetették el. 1828-ban 7 falu hivatkozott arra, hogy triticumot (búzát) nem termelnek, mert rossz a terméseredménye. Torjáncon csak a tavaszi gabonaféle termett meg, Székelyszabaron viszont csak az őszi. Mattyon pedig a kukoricatermesztés járt eredménnyel. A Dráva mentén másfelé is sok kukorica termett. Ennek a kapásnövénynek a termelésére serkentőleg hatott az a tény, hogy az ugar 1836 után dézsmamentes lett. A Dráva mellett, különösen Bellyén és Dárdán a köles volt még jövedelmező. A kendert és a lent mindenhol termesztették, de csak házi szükségletre. A növények közül még a burgonyát kell említeni, melyet táplálkozási szokásuk miatt leginkább a németek vetettek.
A XIX. században a talajjavítást mindkét uradalomban már trágyázással oldották meg. Egyedül a drávaszentmártoniak alkalmazták továbbra is a pihen-tetéses módszert. A többi falu az állati trágyát hasznosította, melynek hatásfokát a helység földrajzi fekvésétől tették függővé. Sík vidékeken 6, esetleg 8 évig sem trágyáztak újra, dombos területeken, főleg ha az eső kimosta a trágyát a földekből, 3 év elmúltával, ritkább esetben 4–5 évente végezték el a talajjavítást.
A földet minden faluban négy ökörrel szántották, de több helyen, ahol kevés volt az igavonók száma, így Torjáncon, Nagybodolyán, Főherceglakon úgy dolgoztak, hogy 2–3 gazda közösen fogta igába állatait. Az őszi vetemény alá háromszor, a tavasziak alá egyszer szántottak.3 A jobbágyok mezőgazdasági eszközei az egész megyében hagyományosak voltak, mindenütt faekét használtak, kivéve a német falvakat, ahol már előfordult töltögető és irtó eke. A magot tüskeboronával takarták le, sarlóval arattak, és a gabonát cséplés helyett nyomtatták. A németek nyomtatási technikája fejlettebb volt, mint a többi nemzeté.4
 |
| 40. ábra: Az állatállomány 1 háztartásra jutó átlaga a Duna-Dráva közén 1828-ban.5 |
 |
| 41. ábra: Az állatállomány 1 háztartásra jutó átlaga az egyes nemzetiségeknél a Duna-Dráva közén 1828-ban 6 |
A jobbágyok állattartásában is bizonyos változás tapasztalható, melynek eredményeképpen az 1742-es évhez képest megnövekedett az állatok egy családra jutó átlaga. Ez a növekedés a lovakat kivéve nem volt jelentős, sőt igen alacsonynak tűnnek az értékek, ha összehasonlításként megnézzük a vörösmartiak 1847-ben lezajlott legelőperét. A per során a jobbágyok elmondják, hogy „legalább 8 vonós marha, 4 tehén és 10 disznó”, továbbá birka és kecske kell háztartásonként a föld megfelelő trágyázásához és gazdaságuk zavartalan működtetéséhez.7 Az 1828-as összeírásban szereplő adatok valószínűleg nem felelnek meg a valóságnak, de ezek ellenőrzésére nem rendelkezünk olyan, e korból származó forrással, mely a Duna-Dráva szög több községére kiterjedően feltüntetné az állatok számát. A bellyei és a dárdai uradalom levéltári anyagában viszont találhatók olyan iratok, melyek szöveges megjegyzései, valamint más területen elvégzett vizsgálatok egybehangzóan azt bizonyítják, hogy 1828-ban a lakosságot szegényebbnek mutatják a számadatok, mint amilyen az valójában volt.8 Bizonyára akkor is azonos lehetett községenként az állatok eltagadásának mértéke, ezért az eddigi gyakorlatot követve a számokat, illetve az ezekből kiszámított átlagokat viszonyítási alapként használhatjuk.
Az összes állathoz képest szinte minden tájegységen, kiváltképpen a Duna mentén igen magas volt a lóállomány egy családra jutó átlaga. A nemzetiségek közül lótartásban a horvátok vezettek, utána következtek a magyarok és csak ezután a németek. A század közepére a legtöbb ló már a németeknél volt, és a legszebbeket Nagynyárád és Főherceglak tenyésztette. A legnagyobb mértékben a németség lóállománya gyarapodott a század végére, és ők végeztették ezekkel az állatokkal a legtöbb munkát. Nemcsak nyomtattak, illetve egy német faluban fuvaroztak velük, hanem a szántáshoz is lovat fogtak be.
A többi nemzetiség csak a nyomtatáshoz és a fuvarozáshoz használta a lovat, például a beremendiek a helyben kibányászott mészkövet szállították, a bellyeiek közül egypáran különféle terheket vittek Pestre, Budára, sőt Bécsbe is.9 A lovak számának gyarapodása még akkor is a kereskedelem fellendülését mutatja, ha fgyelembe vesszük a németeknél az igavonásra használt állatokat. Ezt támasztja alá, hogy a közlekedés szempontjából kedvező helyen levő Duna-vidéki és a nem ártéri falvak lótenyészete volt a legjelentősebb a XIX. század közepén.
A legtöbb ökröt a Karasica vidékén, ahol a legjobb minőségű szántók voltak, és a Dráva vidékén tenyésztették a horvát és a horvát-német vegyes lakosú falvak. A tiszta német községekben nagyon kevés volt az igavonó marha, amit részben az magyaráz, hogy ez a nemzet főleg zsellérként dolgozott az uradalmi majorság számára, másrészt a szántáshoz inkább lovat használt, ugyanis állattartásukban a lóállomány átlaga volt a legmagasabb.
Tehéntartásban viszont a németek vezettek, ebben a vonatkozásban csak a horvátok közelítették meg őket. A legtöbb állat a Dráva menti és a nem ártéri német falvakban nevelődött. „A rácz és magyar tehenét ritkán feji, csak hogy erős bornyút nevelhessen.” „A német többre becsüli a tejet és vajat, és sok szép húszas is pereg érette markába.” „A rácz ha szabad neki, tej miatt kecskét tart.” – írja Haas Mihály és más egykorú tudósítás a különböző nemzetiségek tehéntartásáról a század közepén.10
A fenti állításokat az 1828-as összeírás cáfolja. Az állatokat ekkor már minden faluban 3–6 hónapig fejték, mindezt a takarmány nagyságától tették függővé. Például Udvar lakóiról azt jegyezték fel, hogy a rétek kicsisége miatt fejik csupán négy hónapig a marhákat. A tejet, sajtot, vajat helyben, vagy a környező városokban adták el, a jövedelem egy részén ha szükséges volt, akkor szénát vettek az állatok téli tartására. A tehenek fejése időtartamában ekkor még nem mutatkozott különbség a német és a többi nemzetiség kö-zött.11
A vörösmarti magyar és német jobbágyok 1847-es legelőelkülönözési pere megint más képet fest a lakosok tehenészetéről. Az említett falu jobbágyai kevesellték a használatukban meghagyott legelőt állatállományuk nagyságára hivatkozva, és itt többek között leírják, hogy kénytelenek „házi használatra kecskét is tartani, hogy tejük biztosítva legyen, mert a tehenet utód nevelésére tartják.”12
Ezt a forrást azonban óvatosan kell kezelni, mert a vörösmartiak mindent megtesznek árvizes legelőjük visszaszerzéséért, ezért igyekeznek minél több olyan állatra hivatkozni, melynek legelőterületre van szüksége. Az iratban tehát a ridegen nevelt tehenekről lehet szó, melyeket máshol sem, vagy csak igen kis mértékben fejtek.13
A három szövegben mutatkozó ellentmondás abból fakad, hogy mindegyik egyoldalúan mutatja be a tényeket. A XVIII. században főleg a németek tartották fontosnak a tehenek tejhozamát, a tejtermékeket saját használatra és kereskedelemre szánták. A többi nemzetiség ekkor még a borjak táplálására hagyta meg a tejet.
A tehenek fejése csak a XIX. század elején kezdett elterjedni minden nemzetnél, de még ekkor is a tehenek jelentős részét borjúnevelésre tartották, amelyeknek a száma függött egy-egy falu gazdasági lehetőségétől. Például Vörösmart a földrajzi fekvése, a folyó közelsége miatt bekapcsolódhatott a Duna menti borjú illetve marhakereskedelembe, ami indokolta, hogy erős növendékjószág nevelésére törekedett.14
A német tehenészet kiemelésének bizonyára az lehetett az oka, hogy ez a nemzetiség foglalkozott legelőször tejtermék-kereskedelemmel, így nagyobb hajlandóságot mutatott később is a tehenek fejésére és az állatok takarmányozására. Baranyaszentistván, Kisdárda, A1bertfalu jövedelmének nagy része a tehenekből származott, mindez alapja lett a későbbi híres tejtermelő német te-henészetnek.15
A tejtermelés térhódítását bizonyítja az is, hogy a borjak száma az egész Duna-Dráva szögén igen alacsony volt – még abban az esetben is, ha fgye-lembe vesszük, hogy ezek az értékek csak részben tükrözik a valóságos adatokat; a növendék jószágokat tehát még szopós korukban eladhatták.16 A legtöbb borjút a Dráva mentén, valamint a szerb-német és a horvát falvak nevelték.
A sertések átlaga szintén magasabb, mint 1742-ben volt, de már ez sem olyan számottevő, mint a XVIII. század elején. A legtöbb malacot a Duna árterén élő jobbágyok, valamint a horvát falvak nevelték, bármelyik tájegységen helyezkedtek el. Az egykorú tudósítások azt írják, hogy a „sertéstartás a drávamelléki népnek fő jövedelmét teszi, és a cseres, tölgyes, bükkös erdők, a sok kukoricza és posványság nagyon előmozdítja azt.”17 Az állatok száma tehát jóval több lehetett, mint azt az összeírás feltüntette, még akkor is ha feltételezzük, hogy a sertések makkoltatása az egyre több „tilos” erdő miatt nehézségekbe ütközött.18
Birkatartással a XIX. században is a Karasica és a Duna vidékén a horvátok és a szerbek jártak nagyobb eredménnyel. A németeknél nem volt számottevő juhállomány, a magyarok pedig egyáltalán nem foglalkoztak birkával. A szerb és horvát juhtartás egy családra jutó átlaga valamelyest nőtt 1742-höz képest, de nem érte el az 1720-as évek mértékét.19 Az előbbiekből úgy tűnik, hogy az uradalmi nemesített birkanyájak visszaszorították a paraszti juhtartást.
A Karasica vidékén és a nem ártéren igen minimális számban kecskéket is feljegyeztek, de csak a szerbek és a magyarok tartották ezeket az állatokat, velük pótolták a jobbágycsaládok tejszükségletét, ha a teheneket nem fejték.
Végezetül megállapítható, hogy legtöbb jószága a horvátoknak, legkevesebb a németeknek volt, vagyis az állatok egy családra jutó átlaga tekintetében nem változott a sorrend a nemzetiségek között a XVIII. századhoz képest. Az állatállomány összetételében viszont eltérést tapasztalunk az előző korszakhoz képest, a szerbek és 1–2 horvát-német falu kivételével, ahol a birkatartás vezetett, minden más nemzetiségnél a lótartás került az első helyre. Második helyen a magyaroknál és a horvátoknál a sertés, szerbeknél a ló, németeknél a tehén állt; harmadik helyen a magyaroknál a tehéntartás, horvátoknál a birka, szerbeknél és a németeknél sertéstartás volt, a többi állat csak ezek után következett. Legkevesebb számban üszőket és kecskéket találhatunk a DunaDráva közén.
Feltételezve, hogy az állatok eltagadásának mértéke a vizsgált összeírásokban hasonló, a XVIII. század elejéhez képest – kivéve a lovakat – minden állat egy háztartásra jutó átlagában csökkenő tendencia érvényesül.20 Ez a csökkenés azt tükrözi, hogy a népesség megnövekedése és a majorság terjeszkedése miatt az állatok etetése egyre több akadályba ütközött, és így a ridegtartás mindkét uradalomban válságba került. Egy darabig úgy próbálták a legeltetést biztosítani, hogy ha kevés, vagy árvizes volt a legelő, akkor az állatokat máshová hajtották. Igen gyakran tiltott helyeken, esetleg egymás szántóján legeltették jószágaikat, amiből több vita támadt az uradalom és a jobbágyok, illetve a falvak között.
Kis Pap János várdaróci lakos 1767-ben azzal fordult a Bellyén tartott úriszékhez, „hogy 3 disznóját megették”. A vizsgálat során kiderült: az állatokat Kis Pap fa a tiltott nádasban legeltette, de amikor a vadászok megjelentek, annyira megijedt, hogy elfutott és a malacokat sorsukra hagyta.21
Egy bizonyos Ráda Péter, Egyházasharaszti egyik lakosa azt terjesztette az 1785-ben, Beremenden tartott úriszék elé, hogy disznói a szomszédba mentek, melyből a szomszéd kettőt lelőtt, ezért azok árát követeli.22
Az 1785-ös évi felmérés során a hercegszőlősiek igen szűkszavúan, mintegy mellékesen csupán annyit jegyeztek meg, hogy: „árvíz esetén állataikat máshová hajtják”. Hogy hol van az a „máshová”, az a szomszéd falu felmérőívéből derül ki. A keskendiek ugyanis arról panaszkodnak ugyanezen összeírás során, hogy „vetésük 2/3-át a hercegszőlősiek jószágai elpusztítot-ták”.23
Ha a falvak a legeltetést és a téli takarmányozást az eddig említett „módszerekkel” sem tudták megoldani, akkor végső elkeseredettségükben eladták állataik nagy részét, csupán házi szükségletre tartottak meg belőle pár darabot. E tekintetben a németek sem tértek el a többi nemzettől, csak a keskendiek említik azt, hogy ínség idején pénzért vesznek takarmányt a jószágnak, de ha erre kincs lehetőségük, akkor ők is túladnak rajtuk.24
A XIX. század közepére azonban az állattartás módjában is fejlődés mutatható ki, melyet az egyes állatok újfajta hasznosítása, az állatállomány összetételének változása jelez. Az állati trágyából származó haszon, a tehenek némely faluban 6–8 hónapig is tartó fejése, hosszabb takarmányozást és istállózást feltételez. De ahogy a forrásokból kiderül, ez az istállózó állattenyésztés még igen csak a kezdeteinél tartott, a tehenek téli élelmezését minden faluban pénzért vett szénával oldották meg. A telkekhez kiadott rét valószínűleg nem fedezte a jószág téli szükségletét, a helységek közrétjei pedig a katonasági lovak és a közbika etetését szolgálták.25 Takarmánynövények termelése a XIX. század közepén csak néhány német, esetleg egy–két szerb falura volt jellemző.26
A bellyei uradalom irányítója Elsner éppen ebben látta a jobbágyság gazdasági problémáit, „hogy nem termeszt a nép takarmányt”; ez persze csak egyik oldala a dolognak.27 Az uradalmak és a jobbágyok közti legelőperekből nyilvánvalóvá válik, hogy az utóbbiak hátrányos helyzetbe kerültek a földesúri majorsággal szemben, ahogy ezt Hölbling Miksa igen tömören megfogalmazta: „...szívszakadva sóhajtozik a magyar parasztgazda, az elmúlt idő korlátlan szabadsága után, midőn még az ’úrfélék’ legelővel nemigen gondoltak, és a legszebb virányú mezőkön, hegyeken szabad volt még a harmadik, negyedik határban is legeltetni. A magyar csak sokból tud megélni.”28
A jobbágyi gazdaság többi ágazatában is hasonló helyzet alakult ki, mint a földművelésben és az állattenyésztésben. A XIX. században az élénkülő piac hatására erősödött a jobbágyi bortermelés, az egykorú tudósítás szerint a bellyei uradalom 40 ezer akó dézsmabort nyert évente.29 1845-re a villányi bor hírnévre tett szert, a Burgundival vetekedett. Jó volt még Baranyabán, Nagybodolya, Sepse és Kő bora is.30
A többi faluról általában azt írják, hogy boruk inkább sok, mint jó, mert a nép mindenféle szőlőt válogatás nélkül összeszed, a szőlőművelést „more patrio” végzi, és a borkezeléshez sem ért.31 Ez csak részben volt így, a jobbágyi szőlőművelés technikája is fejlődésnek indult a század folyamán. A villányi uradalmi szőlő mintájára a jobbágyok szintén sorokba rendezték a tőkéket, új fajtákat telepítettek a piac igénye szerint, de bortermelésük további fejlődését főleg a földesúri gazdaság érdeke akadályozta.32
Mint láttuk a XVIII. század végén a bellyei úriszéken megtiltották, hogy a jobbágyok kívülről hozzanak be bort, illetve az uradalmon kívülre vigyenek, ugyanakkor elővételi jogukkal élve felvásárolták jobbágyaik termékeit, és saját hasznukra adták el, mindezzel a parasztságot az uradalmi kocsmák borainak fogyasztására kényszerítették.33 Az 1845-ös jelentés szerint legtöbb gondot a németek fordítottak szőlőjükre, de hasznuk mégis kevés volt, mert tizedeléskor a földesúr a termés javát választotta ki magának, a jobbágycsaládnak pedig a bor alját hagyta.34
Kő és Laskafalu pálinkafőzéséről, söréről volt ismert. Laskafalu egyik pálinkafőző házában erős slivoviczát égettek.35 A szeszfőzés is földesúri jog volt, a paraszt üstönként fizetett megfelelő cenzus ellenében élhetett vele. Nagy uradalmi szesz és pálinka „gyárat” Villányban és Dárdán létesítettek. A villányi szeszfőzde a század közepén évente 5.000 mázsa burgonyát használt föl.36
A XVIII. század közepén a források leginkább a szilvásokról emlékeznek meg, csak Kő lakóiról írják azt, hogy többféle gyümölcsfát ültettek, és igen nagy jövedelmük származik a cseresznye-kereskedelemből. Az 1800-as években viszont több lelkész és néhány magánember Bellyén faiskolát alapított, de nem gondoskodtak eléggé róla, ezért gyakran pusztította cserebogár.37
Az összeírások szűkszavú utalásaiból megállapítható, hogy a halászat főleg az ártéri magyar falvakban továbbra is fontos megélhetési forrás volt. Híressé vált Várdaróc, Laskó, Izsép, Bellye, Kopács, Dárda halfogása és kereskedelme. Például a dárdaiak és a bellyeiek Eszékre, a kopácsiak még Pécsre is szállítottak élő, vagy füstölt halat, mely sütve, főzve, szárítva, füstölve fontos húspótlék volt a Duna-Dráva szög lakosságának táplálkozásában.38
Az uradalmi gazdaság különösen a bellyei modernizálásának példájára valamint a helyi piac hatására a jobbágyok is megpróbáltak jobb módszereket alkalmazni, ezért némi fejlődés tapasztalható mindkét uradalom falvainak gazdálkodásában a XIX. század elején. Ennek a fejlődésnek az ütemét és mértékét azonban mindig meghatározta a földesúri majorság igénye, amely ügyelt arra, hogy a parasztlakosság termékei ne jelentsenek konkurenciát az uradalmi áruk számára.
|
ló |
ökör |
tehén |
m. tehén |
üsző |
sertés |
birka |
kecske |
Dráva-ártér |
1,27 |
0,59 |
0,35 |
0,38 |
0,07 |
0,74 |
0,76 |
0,004 |
Duna-ártér |
1,68 |
0,4 |
0,22 |
0,24 |
0,04 |
1,36 |
1,06 |
0 |
Karasica m. |
0,99 |
0,73 |
0,29 |
0,19 |
0,04 |
0,92 |
1,55 |
0,003 |
Nem ártér |
1,59 |
0,41 |
0,26 |
0,24 |
0,04 |
0,83 |
0,73 |
0,01 |
Összesen |
1,34 |
0,55 |
0,28 |
0,27 |
0,05 |
0,78 |
0,76 |
0,004 |
|
ló |
ökör |
tehén |
m. tehén üsző |
sertés |
birka |
kecske |
|
magyar |
1,42 |
0,33 |
0,19 |
0,3 |
0,04 |
0,58 |
0 |
0,016 |
horvát |
1,58 |
1,12 |
0,36 |
0,31 |
0,05 |
1,51 |
1,41 |
0 |
német |
1,22 |
0,09 |
0,4 |
0,23 |
0,04 |
0,24 |
0,1 |
0 |
szerb-német |
1,43 |
0,75 |
0,23 |
0,26 |
0,16 |
1,07 |
1,6 |
0,003 |
német-magyar |
1,13 |
0,08 |
0,13 |
0,23 |
0,03 |
0,35 |
0 |
0 |
német-horvát |
1,49 |
1,33 |
0,25 |
0,36 |
0,04 |
1,13 |
6,03 |
0 |
3 nemzetiség |
0,47 |
0,76 |
0,2 |
0,25 |
0,02 |
0,47 |
0,56 |
0 |
|
|