|
|
Egészen pontosan nehéz meghatározni, hogy a kérdéses két uradalom mikor tért rá a majorsági gazdálkodásra. A forrásokban több tény utal arra, hogy ez a XVIII. század közepén már elkezdődhetett mindkét helyen. A földesúri magángazdaság fejlesztését segítette a bellyei és a dárdai uradalom kedvező fekvése, ugyanis sok jóminőségű termőföldjük volt, a Dráva és a Duna vízi útjain be tudtak kapcsolódni a mezőgazdasági termékek konjunktúrája miatt felélénkülő kereskedelembe. Ezt bizonyítja, hogy a XVIII. század közepétől a pénzjáradék mellett egyre nagyobb szerepet kapott a birtokgazdálkodásban a paraszt szállítás jellegű ingyenmunkája, még a zsellérfalvak csökkentett szolgáltatásai is tartalmaztak rövidfuvar kötelezettséget.1
Ugyanekkor megszűnt a robotmegváltás lehetősége mindkét uradalomban, és a majorság érdekében a jobbágyi munkaerő mind fokozottabb kihasználására törekedtek. A magyarbólyiak 1766-ban megemlítik, hogy „az uradalom gazdasági igényei növekedtek a szántás, a vetés, az aratás idejében, továbbá, amikor az ugar feltöréséről, irtásról, a magtárak feltöltéséről volt szó, vagy füvet kaszáltak, szénát kaszáltak vagy gyűjtöttek, szőlőt kapáltak, szüreteltek, a dárdai vámút hídját javították, a földutat építették, az uradalom épületeinek kerítéséhez fejenként 25 nádkévét adtak.” Ugyanők arról is beszélnek, hogy „földjeik bőven voltak és termékenyek, de jelentős részét az uradalom allódium céljára foglalta le.”2
A bellyei uradalom lakosai nem részletezik az uradalom részére elvégzendő munkákat, de a XVIII. század közepén már jellemző volt a korlátlan robotoltatás. Ez és az uradalmi gazdaság munkaerő-szükséglete miatt telepített zsellérfalvak – az 1729–30 között létrehozott Jenőfalva volt az első zsellérfalu, majd következtek egymás után a többiek; 1752 körül Baranyaszentistván, 1765–70 Keskend, 1770 körül Udvar – a fokozatos mocsárlecsapolás, árvízvédelem, mind a majorsági gazdálkodás kibontakozását bizonyítják. A majorság kiépítése a kérdéses területen a XIX. század elején újabb lendületet kapott. A föld védelme miatt újabb gátakat építettek, mocsarakat csapoltak le, ezek az intézkedések minden esetben a földesúri gazdaság céljait tartották szem előtt.
A Habsburgok ipartelepítő politikája, mely elsősorban az erdők jelentőségét ismerte fel, játszott közre abban, hogy a földesurak ráébredtek arra, hogy részben fakitermeléssel, részben gyapjúval, be tudnak kapcsolódni a piacba. A baranyai uradalmak, közöttük a bellyei és a dárdai is, sorra elkülönözték a földesúri „tilos” erdőket a jobbágyok faizására szolgálóktól, és ezzel megszorították a lakosok favágási jogát, legtöbb helyen mindezt azzal indokolták, hogy a parasztság korlátlanul élt az erdőkkel.3
A Duna-Dráva szögről készült 1784–85-ös összeírás valóban említ négy olyan falut, ahol az erdő körülbelül negyven év alatt elfogyott, Pélmonostoron pedig annyira kevés lett, hogy már az uradalmi erdőt kellett használniuk. Valójában nagyobb részüket maguk a domíniumok irtották ki telepítések miatt és csak a kisebb részüket vágták ki a jobbágyok az uradalmi erdész engedélye alapján, mégis az uradalmak az eddigi korlátlan faizás helyett meghatározott időre és meghatározott mennyiségre adtak ki faizási engedélyt. Például Laskó 1767–re felélte saját erdejét, és ezután Szigetről, a megyei erdőből vághatott tűzifát, de csak saját használatra, a jobbágyi fakereskedést tiltották.4
1790–ben, amikor összeírták Keskend előnyeit, hátrányait, a lakosok kevesellték a szántóföldet. Igaz, hogy telepítéskor sűrű erdőt irtottak ki, de a további irtást az uradalom már megtiltotta, „holott földszűke miatt gabonabehozatalra szorultak. Állataikat az uradalmi erdőre sem vihették, eddig a szomszédos erdőkben legeltették, de 6 éve megjelentek az uradalmi árendások, így az erdei legeltetésből szintén kiszorultak.” Előzőleg 1782-ben is panaszolták a legelő szűkösségét és faizást kértek. 1790-ben csak a faizás lett „kielégítő”. 1776-tól folyamatosan előfordult a perek között az erdőélhetés korlátozása. 1776-ban Jenőfalván tiltották meg a szabad faizást, 1785-ben Magyarbóly lakosait korlátozták abban. 1796–ban Baranyabánon egy zsellér panaszolta: miszerint nem engedték meg, hogy szekere javításához fát vágjon az erdőből. Más baranyabáni lakosok azt sérelmezték, hogy megtagadták tőlük a tűzifa szedését. Az uradalom válaszából kitűnik, hogy csak 100 napra szakították meg a faizást erdőrendezés és az erdő épségben tartása címén.5
1839-ben Kopács, Daróc, Laskó együttes kérelmet nyújtott be, „hogy minekutána az 1836.k. 6. cikkely 4. §-a értelmében nekik ez uradalom által tűzi- és épületfa adatott, melynek használatában eddig benn is voltak, de ebből kitiltattak.” Továbbá azt kérték, hogy „a megye orvosolja ügyüket, minthogy ők az uradalomhoz tett többszöri esedezések után sem kaptak elintézést.”6
A paraszti favágás megszorításával egyidőben megindult az uradalmak erdőtelepítési munkája is, és a korszerűbb erdőgazdálkodás. A bellyei és a dárdai uradalomról készült XIX. század közepi leírások híven tükrözik mindezt. A bellyei uradalomban Baranyaszentistván, Majs, Keskend, Vörösmart, Bellye tűnt ki nagy uradalmi erdeivel, több helyen a makktermő fák, kőrisek, szilfák között dámvadak szaladgáltak. A keskendi, (valószínűleg új telepítésű) erdőt megfelelő szabályzat szerint művelték. A lakosok nagy része ekkor favágásból és mészégetésből élt. Mészégetéssel foglalkoztak Villányban is, ahol szintén újonnan telepítettek, elsősorban fenyőerdőt. A dárdai uradalom beremendi, laskafalui erdőségeiben szép számmal éltek vadállatok. A bere-mendi erdőt táblákra osztva művelték. A Dárdán létrehozott vadaskertben fácánok röpködtek szabadon.7
 |
| 37. ábra: Vadász a lelőtt szarvassal. Izabella főhercegnő felvétele. Bellye 1900-as évek. (Legújabbkori Történeti Múzeum, ltsz.59498.) |
Az uradalmi birkanyájak megnövekedett szükséglete miatt a domíniumok a közlegelők ellen szintén támadást indítottak. Már 1812–15-től igen jófajta uradalmi juhállomány létezett Hercegszőlősön. 1822-ben a főherceglaki pusztán 2.000 db. fnomabb merinói fajta, Földváron pedig 6.000 juhot számoltak. Számukra a földet táblákra osztották, és fákkal ültették be. A dárdai uradalomban Karancson volt 2.000 nemes juh.8
Az első legelő-elkülönözési pert a bellyei uradalom Nagynyárád jobbágyai ellen indította 1839-ben, de a végső ítéletre 1847-ig várni kellett. Alkalmat az 1836-os törvény szolgáltatott erre, mert megengedte, hogy a földesurak a közlegelőből a maguk részét leválasszák. Majson 1839-től kezdődött és 1844–46-ig tartott a küzdelem. 1841–43-ban Villány és Izsép területét is valószínűleg elkülönözési szándékkal mérték fel. Dályok 1844-es elkülönö-zési peréből kiderül, hogy a földesúr 3 592 hold és 960 négyszögöl legelőt kapott, a jobbágyok 1 378 holdat. Ezt az aránytalanságot azzal indokolják, hogy a földesúr főleg a vizes helyekből, utakból és a szigeti részből méretet. Miért harcoltak a lakosok ilyen elkeseredetten az árvizes legelőért, az is kiderül a továbbiakban. Az árvíz július végén leapadt, és ezután a fű bujábban nőtt, a legelő még jobb lett, mint azelőtt volt. Azonkívül ezzel a regulációval a Dunától elválasztották őket, ahol sokuknak malmuk volt, és a környéknek is őröltek. A Duna ugyanakkor fontos szerepet játszott a helybeli népesség halászatában és kereskedelmében. Az utóbbiak azt mutatják, hogy a jobbágyok igyekeztek földműves sorsuk elől elmenekülni, ha azt kilátástalannak látták. Az uradalom számára viszont jövedelmezőbb, ha a jobbágyai földet művelnek, és teljesítik úrbéri szolgáltatásaikat. Az ítéletet végül a főherceglaki kastélyban ülésező úriszék hozta meg 1847-ben a földesúr javá-ra.9
A gyapjúkonjunktúra után a bellyei uradalomban az aklokat raktárakká alakították át, 1846-ban Herceglakon elkészült az első nagy tejelő marhaistálló is takarmánykamrával és a borjak számára külön osztállya1.10 Így a legelők mellett a rétek és a telken kívüli szántók fontossága is megnőtt.
Még az 1820-as, 30-as években a legelő-elkülönözésekkel csaknem egy-időben, a majorsági gazdálkodás érdekében földreguláció fgyelhető meg a kérdéses uradalmakban. (A dárdai uradalom levéltári anyagában nem találtam iratot a legelő-elkülünözésre és a földregulációra, de a többi forrásból feltételezhető, hogy itt is lezajlottak ezek a perek.) Villányban a bellyei uradalom szabályozta a határt, akkor elvette a jobbágyaitól Szent Márton pusztát és még 200 hold kaszálót.11
Így szerezték meg a jobbágyok többlet- illetve irtásföldjét, amit visszaadtak ugyan, de azért már robotot követeltek. 1847-ben Nagynyárádon a felméréskor kiosztották a parasztoknak a maradék szántót és réteket, valamint egyúttal megnövelték a robotot.12 Az uradalomnak könnyű dolga volt, mert a lakosok egyenesen rá voltak kényszerülve a bérletekre.
Már az 1780-as évektől a pénzzel történő adózás helyébe a termény és a munkajáradék lépett. Ezek a jobbágyságtól származó termékek már nem a földesúr háztartását szolgálták, hanem a piacra vihető árut jelentették. (Éppen a piaci értékesítés költségei sarkallták arra a domíniumokat, hogy 1771 és 1775 között pénzben váltassák meg lakosaikkal a kötelező robot egy ré-szét.)13 Miután a bellyei és dárdai uradalom nem kötött több robotmegváltási egyezményt, mindenhol megfgyelhető a jobbágyi munkaerő fokozott igénybevétele. 1776-ban Majs és Bellye lakosai azt sérelmezték, „hogy 66 napot is robotolnak és azt is eltagadják.” 1785-ben egy illocskai lakos az uradalmi szőlőben dolgozott Karancson, de az uradalom az urbáriummal ellentétben nem számította be számára az oda- és a visszamenetellel eltöltött fél napot. Keskenden a 13 napi robotot 1790-től a földesúr szó nélkül fölemelte 18 napra.14
Természetesen a fokozódó robotigényt csak ideig–óráig lehetett ilyen túlkapásokkal megoldani. Általában mindkét uradalom újabb jobbágytelkek létesítésével jutott az allódium számára szükséges ingyenmunkához. A XIX. század elejétől azonban változott a helyzet a bellyei területen. Ha megvizsgáljuk a két uradalomban a telekszám változását 1820 és 1848. között, a következő jelenség vehető észre:15
 |
| 38. ábra: A bellyei és a dárdai uradalom telekszámának változása 1820 és 1848 között. |
A bellyei uradalomban 1,93 %-os csökkenést, míg a dárdai uradalomnál 8,09 %-os növekedést tapasztalunk a telkek számában. A két uradalom között mutatkozó eltérést azzal lehet magyarázni, hogy a majorság munkaerőigényét más módszerrel próbálták megoldani. A dárdai uradalomban továbbra is a jobbágytelkek növelésével jutottak több robotoló parasztsághoz. A bellyei földesúr Albrecht herceg, kinek uradalma a mosonmagyaróvárival, a bellyeivel és a teschenivel együtt a monarchia legnagyobb birtokkomplexuma volt, az 1800-as évektől bevezette a mecklenburgi váltógazdálkodást. Gazdatisztjei a művelési terület 1/6-át rétnek, 1/6-át ugarnak, 1/6-át szántóföldi takarmánynak osztották fel, további 1/6-án kapásokat, 2/6-án gabonaneműeket termeltettek. Ezen technika meghonostásával fokozhatták az állatok istállón tartását és a nyert trágyával a föld termését.16
Mindez a magyarázata annak, hogy ettől kezdve egyre fontosabbnak tartották a majorsági földek gyarapítását, (földreguláció, legelő-elkülönözések), sokszor még a parasztlakosság rovására is, ami 1820 és 1848 között telekcsökkenéshez vezetett. A majorság munkaerő-szükségletét pedig úgy próbálta megoldani a bellyei uradalom, hogy további zsellérfalvakat alapított, illetve majorságokat alakított ki, ahová uradalmi alkalmazottakat és cselédeket költöztetett. Ilyen volt például az 1814-ben létrehozottt Albertfalu.17 A majorokban az uradalmi tisztviselőktől a cselédekig különböző foglalkozású egyének laktak, akiknek a földesúr biztosított lakást. A két domíniumban 24 olyan helységről tudunk, ahol elsősorban uradalmi alkalmazottak éltek, igazi majornak azonban csak az 1820-tól újra benépesített Főherceglak tekinthető. A többi település esetleg 2–3 családnak adott lakást. Ezek magányos csárdák, állatgondozói házak, erdészlakok voltak. Némelyek csak bizonyos ideig léteztek, valószínű életképtelennek bizonyultak. A dárdai uradalomban ebből az időszakból csupán egy zsellérfalu ismeretes: a még 1770 körül alapított Kis-dárda.18
A bellyei uradalom a szőlőművelést a Mosel menti szőlőfajták telepítésével tette jövedelmezővé, hasonló erőfeszítéssel, amelyet a szántóföldi gazdálkodás terén kifejtett.19 Már az 1736-os összeírás említ egy uradalmi présházat Hercegszőlősön, amely 2 szobából, 1 kamrából, 1 konyhából és 2 pá-linkaégetőből állt. 2 nagy prés, hordók, szerszámok, valamint égetőurnák alkották a berendezést. A pincéje 2.000 urna bor befogadására volt alkalmas. Ide hordták a jobbágyok az 1771–75-ös contractusok szerint a szőlő- és a bortizedet az uradalom számára.20 Az intenzív szőlőgazdálkodást Villányban is megfgyelhetjük. A szőlőt széles utakkal egyenlő darabokra osztották, közepére mintaszerű présházat és pincét építettek. Külön házban lakott az uradalmi szőlő- és pincemester.21
Ezt követően a jobbágyi bormérést igyekeztek visszaszorítani. Hiába engedte meg II. József, hogy egész éven át mérhessék borukat a parasztok, a bellyei földesúr mégis az uradalmi kocsma használatára kényszerítette őket. Baranyabánban 1795–ig még engedélyezték, hogy a lakosok az egyházi ünnep alkalmával kívülről hozzanak bort, de már az 1795-ös évben a behozott borokat elkobozták, és a jobbágyokat „vámszökéssel” büntették. Hasonlóan jártak el a lőcsiekkel is. Az ebből támadt per alkalmával a törvényszék a földesúr javára döntött, és leszögezte, hogy tilos a jobbágyoknak bort behozni.22
Mint látjuk, a majorsági gazdálkodás kiépítésekor mindkét uradalomban fokozódott az ellentét a földesúr és a jobbágyok között. A jobbágyi ellenállás leggyakoribb formája a pereskedés volt, a problémák a faizással, a föld- és leginkább a legelőelvétellel kapcsolatosak.
A pereskedésen kívül megfgyelhetünk más típusú ellenállásokat is. Az egyik a munkamegtagadás: Lapáncsa jobbágyai 1785-ben nem mentek irtásrobotba, mert esett az eső. Az uradalmi tisztek szerint azonban nem volt olyan nagy az eső, hogy a betervezett munkát el kellett volna halasztani, ezért megverték őket.23 A másik: az elkülönözések fgyelmen kívül hagyása, a tiltott erdőben való faizás és legeltetés, mely különösen a dárdai uradalom jobbágyai körében terjedt e1.24
Az eddigiekből kitűnik, hogy a két nagybirtok a XVIII. század közepéig nagyon sok hasonlóságot mutatott egymással. Mindkét helyen szinte azonos volt a gazdaság fejlődése, de csak a XVIII. században, mert a majorsági gazdálkodás ütemét, módját és fejlettségi szintjét tekintve elvált egymástól a két uradalom.
 |
| 39. ábra: Főherceglak, a kastély homlokzata. Izabella főhercegnő felvétele 1896-ból.25 |
A XIX. század elején a bellyei régió fejlettebb módszereket alkalmazott (mecklenburgi váltógazdaság, intenzív állattenyésztés, szőlőművelés, majorok nagy száma), és ezért megelőzte a dárdai uradalmat, ahol más technikát követtek a gazdálkodásban. Itt részben a földrajzi helyzet miatt kevesebb volt a termőterület, a szőlőművelésre alkalmas hely, ezért nem alakult ki fejlett földművelés, bortermelés, és kevesebb gazdasági körzetet számolhatunk még ebben a korszakban. A két nagybirtok ezért a területén élő parasztlakossággal szemben is másféleképpen viselkedett, a dárdai uradalom a jobbágyi munkaerő mind fokozottabb kihasználására törekedett, míg a bellyei gazdaság az uradalmi földeket igyekezett gyarapítani.
|
|