Kiss Mária Magdolna: A népvándorlás és a nagybirodalmi politika

 Részletek Kiss Magdolna: Gót vezéregyéniségek a késő Római Birodalomban (Getica-kutatások), Pécs 2007. c. könyvéből

II. fejezet

A későrómai külpolitika és határvédelem egyes kérdései, a barbár népek betelepítése a Birodalomba a 4─5. Század folyamán.

A Római Birodalom amúgy sem egységes etnikai képe a 4. század folyamán vált különösen sokszínűvé. Ennek a változásnak az egyik oka az volt, hogy egyre több idegen népcsoport költözhetett a római kormányzat engedélyével a Birodalom területére, illetve nem egy, a barbárok ellen fellépő katonai akciót központilag irányított betelepítéssel zártak le.

Az idegenek befogadása sajátos vonását alkotta a római külpolitikának.1 A rómaiakat ugyanis mindig egyfajta nyitottság jellemezte az idegen népekkel szemben, sőt Róma nagyságát éppen ezeknek az újonnan beköltöztetett ─ természetesen „kiváló erényű” ─ lakosoknak a növekvő számával magyarázták, ahogy már annak idején Livius megfogalmazta:

Dum nullum fastiditur genus, in quo eniteret virtus, crevit imperium Romanum.2

Ez a hozzáállás figyelhető meg a 4. század folyamán is. Egy bizonyíték erre, amikor 376-ban a császári tanács a gótok betelepítése mellett döntött, és ehhez ideológiai támaszt keresve Valens császár tanácsadója, Themistios érvelése során régi példákra hivatkozott. Nevezetesen a gens Claudia 504-es Rómába történő befogadására, vagy Claudiusra, aki 48-ban ius honorum-ot adott a galloknak.3

A betelepítést általában egy bevált jogi eszközzel a deditio intézményével bonyolították le.

Zizais királyfi, egy magas termetű ifjú… … Amint megpillantotta a császárt, eldobta fegyvereit, egész hosszában arccal a földre borult, mintha meghalt volna. … Többször is próbálkozott, hogy valamit mondjon, de a zokogástól elakadt a hangja, alig tudott megszólalni. … Ekkor visszanyerte a hangját, s térden állva kért magának bocsánatot és kegyelmet vétkeiért … övéi mindnyájan földre dobták pajzsukat és lándzsájukat, majd esdekelve kitárták karjukat… … Kijelentették, hogy készek fölajánlani önmagukat minden vagyonukkal, gyermekeikkel, feleségükkel és egész földjükkel együtt a római hatalomnak.4

A deditio (megadás, meghódolás), miként a fenti Ammianus Marcellinus szemelvény mutatja egy sajátos szertartással játszódott le, amelyhez a rómaiak következetesen ragaszkodtak. Azaz megkövetelték, hogy a barbárok feltétlen behódolást tanúsítsanak a római császárral folytatott tárgyalás során. Ennek megfelelően azok földre, térdre borultak az uralkodó előtt, a fegyvereiket átadták, valamint túszokat állítottak, illetve a szemelvényben megfogalmazott fölajánlással mintegy lemondtak az önálló államiságukról. Amennyiben a császár kegyesnek mutatkozott ─ miként 358-ban a Zizais vezette szarmatákkal szemben II. Constantius ─, nem élt a betelepítés módszerével. Csupán béke és szövetségi szerződést kötött, illetve a jelen esetben Zizaist hivatalosan kinevezte uralkodónak az Arcaragantes szarmaták élére.5

Ha pedig a deditio-t követően betelepítették a barbárokat a Birodalomba, akkor jogilag, mint peregrini dediticii kezelték őket a továbbiakban. Ez azt jelentette, hogy az eredeti polgárjogukat elveszítették, a rómait viszont még nem nyerték el, és így colonusként telepítették le őket egy-egy római nagybirtokon.6 Ugyanakkor felvették őket az adólistára, a katonáskodásra alkalmas egyéneket pedig az újonclistára jegyezték fel.

A római császárok elsősorban arra törekedtek, hogy az idegenek minél simábban és gyorsabban asszimilálódjanak, azaz átvegyék a római szokásokat és beolvadjanak az őslakosság közé. Ez a törekvés kezdetben sikerrel haladt előre, a 4. század második felétől, a gótok tömeges betelepedésétől kezdődően azonban mind kevesebb eredménnyel járt. Pedig az asszimilált barbárok, elsősorban a germánok előtt megnyílt ─ akár hivatali, akár katonai pályán ─ az érvényesülés útja.7 Legtöbbjük éppen tekintélyüknek köszönhetően még a császár családjába is beházasodott. Vagy éppen fordítva: némelyikük a császárhoz fűződő személyes rokonszenv, majd házasság révén létrejött rokoni kapcsolat segítségével jutott a közéletben előbbre.8

A telepítések célja többféle volt, mind gazdasági, mind politikai, illetve katonai szempontok szerepet játszottak benne.9 A körülményeknek megfelelően hol az egyiket, hol a másikat helyezték előtérbe.

A 3. század végére kialakult erőviszonyok következtében, egyrészt ezzel igyekeztek a határnál kialakult feszültséget csökkenteni, másrészt a beköltöző barbárok személyében a birodalmi földekre olcsó munkaerőt, hadseregbe újoncokat nyertek.10 A 4. században már tulajdonképpen ez utóbbi volt az egyébként meglehetősen kényes akció legfőbb oka.11 Egy idegen nép jelenléte a Birodalom területén ugyanis, főleg, ha korábban ellenségesen viszonyultak a rómaiakhoz, állandó veszély forrása lehetett.

Ugyanakkor a 4. századtól a hadsereg számára egyre nehezebb volt a korábban bevált gyakorlat alapján az újoncokat megszerezni. Az akadozó zsoldfizetés és ellátás, valamint a gyakran csak elméletben létező kedvezmények, privilégiumok miatt a katonáskodás erősen veszített az önkéntesek, vagy a veterán-örökösök előtt a vonzerejéből.12

A hadszervezet emberhiányát többek között tehát a barbárok besorozásával próbálták megoldani, ezért a barbárokkal kötött szerződések legfontosabb kikötése a vizsgált időszakban a katonaállítási kötelezettség (tirocinium) volt. Így a helyi lakosságtól újoncállítás helyett egy meghatározott összeget az úgynevezett aurum tironicum-ot követelték, amiből az idegen katonákat fizették. Úgy tűnt, hogy ─ legalább is átmenetileg ─ mindenki jól járt, az állam bevételhez jutott, a barbárok szívesen harcoltak római kötelékben, a provinciabeliek pedig nagyrészt megmenekültek a tényleges hadikötelezettségtől.13

Az írott források szerint tehát tényként kell elfogadni a Római Birodalom etnikai változásait. Mégis, amikor a betelepített törzseknek a nyomait (különösen vonatkozik ez az általam vizsgált időszakra) régészeti módszerrel szeretnénk igazolni, több problémával kerülünk szembe:

1. Egy-egy betelepített népcsoport nem mindig időzött hosszabban egy és ugyanazon a területen, ezért kevés az esélye annak, hogy bármiféle leletanyag maradjon utánuk.

2. Másrészt e törzsek zöme a beköltözést megelőzően hosszabb-rövidebb ideig élt egymás szomszédságában, így a nagy etnikai keveredés miatt meglehetősen nehéz, esetenként lehetetlen, a hozzájuk kapcsolódó leletegyüttesek szétválasztása.

3. A harmadik gond abból adódik, hogy a Rómával folytatott kereskedelem hatására a kérdéses időszakban az idegenek és a provinciabeliek között a mindennapi élet egyes területein hasonulás figyelhető meg.14 A barbár divat hatása még Róma városát sem kerülte el. Ezt jól tükrözik azok, az egyébként eredménytelen törvények, amelyekkel megtiltják az ilyenfajta viseletek használatát a Városban.15 Mégis minden tilalom ellenére olykor még a magas rangú római hivatalnokok is magukra vettek barbár öltözetet.16

Hasonló kiegyenlítődés figyelhető meg a római és a barbár népek katonai felszerelése tekintetében. Egyrészt az idegen szövetségesek római fegyverzetben harcoltak, és hazatérve, bár ezt törvény büntette, magukkal vitték felszerelésüket. Másrészt, amit szintén a tiltó intézkedésekből lehet kiolvasni, a határmentén a fegyverkereskedelem is virágzásnak indult.17

Ugyanakkor éppen ezek a barbárokkal kapcsolatos tiltó törvények erősítik meg azt a tényt, hogy köztük és a rómaiak között a különbség életmódban és a nyelvben mégiscsak megvolt.18


1 De Ste Croix 1981. 509–518. S. gyűjtötte össze a császárkor folyamán lezajlott betelepítésekre vonatkozó forráshelyeket egy kevés szakirodalmi utalással. Természetesen ismeretesek a telepítések a császárkor előtti időszakból (lásd alább) is, de ez túl messzire vezetne a témától. Továbbá: Demandt 1989. 270–272., 315–321., 488–492.; és Pannoniára vonatkozóan összefoglaló jelleggel: Mócsy 1962. 710–; 1990.; Tóth I. 1979. 193–206.

2 Liv. IV.3.13.

3 Themist. XVI.; Dessau 212, Tac. ann. XI 23–, vö.: Demandt 1989. 306., 1995. 69., vö.: Alföldy 1992.15–

4 Ammianus 17.12.,

5 Vö.: Mócsy 1975. 120–. A deditio-ról: Schulz 1993. 136–148., a fegyverek átadása a barbárok részéről, gyakran csak jelképesnek tekinthető, különösen abban az esetben, ha a betelepített idegeneket azonnal, vagy hamarosan besorozták a római seregbe katonának. Schulz 1993. 143.

6 A kutatás azonban ingadozik abban a kérdésben, hogy a dediticii valóban mindenféle polgárjog nélküli csoportot jelölt. Vannak, akik feltételezik, hogy ők is kaphattak valamiféle formális polgárjogot, illetve, hogy a dediticii állapot nem tarthatott örökké, amiből nyílt lehetőség felemelkedésre, különösen akkor, ha az illető barbárt besorozták katonának. Lásd erről: Barceló 1981. 148–, Demandt 1989. 306–307., Schulz 1993. 70. 93. jegyzet a polgárjogkérdésről.

7 Vö.:Demandt 1989. 316, 317.

8 Ilyenek például, akikről a továbbiakban bővebben szó lesz, a karp származású Maximinus, Róma városának vicariusa 371-ben; a frank Arbogastes: II. Valentinianus katonai parancsnoka és gyámja; a vandál Stilicho: Honorius gyámja; a császárokat sakkfiguraként mozgató gót-szvév Ricimer; a constantinopolisi híres, germán Ardabur-Aspar család stb.

9.:Mócsy 1962. 710.

10 Vö.: Mócsy 1962. 710–, 1990. Az egykorú források lakatlanná vált birtokokról, kihalt városokról tudósítanak, ami némi túlzástól eltekintve valóságos képet mutat. Lásd: Claud. in Ruf. II. 36–, Ambrosius Epist. 39, 3., vö.: Alföldy 1996. 131.

11 Vö.: Mirković 1993. 427.

12 Várady 1961. 22., 23., 25., 39.; Demandt 1989. 263., 268.

13 Demandt 1989. 268., 270.

14 A barbárok és a Birodalom közti élénk kereskedelmi kapcsolatot régészeti leletek, epigráfiai adatok, antik szerzők munkái bizonyítják. Vö.: Tóth I. 1979. 18–19. Ismeretes például, hogy a Duna túloldalán megtelepedő barbárok, közel a folyóhoz, kereskedő telepeket hoztak létre, bár a rómaiak veszélyesnek ítélve a közelségüket időnként kitiltották őket innen, illetve legalább 15 km-es sávot hagyattak velük üresen. Szob-Öreg-falunál az 1. századtól kb. 375-ig lakott quad település jött napvilágra, míg Mauternnél és Wien-Leopoldaunál az 5. században is létező szvév kereskedőtelepek kerültek elő, talán ilyennek tekinthetők még pl.: Stupava, Milanovce, Niederleis; valamint hasonló rendeltetésű szarmata falvakat tártak fel a dél-pesti síkságon. (Szob-öregfaluról MRT.9. 318. 26/11. sz. A szvévek és a provincia közti kereskedelemről. Friesinger 1984.; Kolník 1997.; a szarmata falvakról: Pető 1992.; a szarmatákkal folytatott kereskedelemről: Vaday 1989. 159–). Az építési felirata szerint: „...cui nomen commercium qua causa est factus est...”, kifejezetten kereskedelmi céllal épült fel egy római őrtorony (burgus), feltehetően a mai Esztergom-Szentkirály település közelében. Az építési idejét 371-re lehet keltezni. CIL III. 3653 = ILS 755 = RIU 771; újabb közlése és értelmezése a feliratnak: Soproni 1985. 60.; 110. 50. ábr. Továbbá Ammianus Marcellinus említi meg, hogy a Procopius felkelést támogató Aithanaricus gótjai, többek között a kereskedelmi kapcsolatok megszakadása miatt bekövetkezett ínségtől hajtva esedeztek békekötésért (Amm. Marc. 27. 5.7., vö.: Nagy M. 1993. 354.) Az idegen törzsek közti kölcsönhatás egy példája, amikor vandálokra jellemző fegyverzet megjelenése gyanítható a velük szomszédos szarmata népeknél: Istvánovits-Kulcsár 1992. 71.

15 Cod. Theod. XIV 10,2–, tilos a hosszú haj, szőrkabát, hosszú nadrág.

16 Claudianus V.78– keményen elítéli Rufinust barbár viseletéért, mintegy hazaárulónak bélyegezve, vö.: Demandt 1995. 76.; Nagy M. 1993. 354.

17 Cod. Theod. III. 14,1, vö.: Demandt.1993. 275.; lásd még pl. Istvánovits-Kulcsár (1992. 71–) szerzőpáros összegzését a római gyártmányú pajzsokról, amelyek a „Dunától keletre eső kárpát-medencei Barbaricumban” kerültek elő.

18 Lásd ennek a különbségnek a hangsúlyozására Salvianus: De gubernatione VIII. in: Róma utódai 1986. 29. Vö.: Alföldy 1996. 131. Ugyanakkor a barbárok és a rómaiak közti kommunikációt nagyban elősegítette a kereszténység, mely egyaránt elterjedt mind az őslakosok, mind az új betelepülők körében. Bár ez a megállapítás az ariánus eretnekség megjelenésekor (4. század elején) csak fenntartással fogadható el, mert ezt követően az ariánus - katolikus irányzat képviselői közti vita újabb ellentétek forrása lett.

 

Az általam vizsgált korszakban, 303 tájáról származik az első jelentős adat egy nagyobb telepítésről. Valamivel korábban, már a 290-es évek elejétől folytatott Diocletianus császár és Galerius caesar a szarmaták ellen győztes hadjáratokat, illetve Galerius legkésőbb 296-ban a basternák és az al-dunai karpok ellen harcolt, majd 299-ben újból a szarmatákkal vette fel a harcot. Erről az eseménysorozatról három antik szerző tudósítását érdemes összevetni.1

Pulso Narseo castra eius diripuit; uxores, sorores, liberos cepit, infinitam extrinsecus Persarum nobilitatem, gazam Persicam copiosissimam. Ipsum in ultimas regni solitudines egit. Quare ad Diocletianum in Mesopotamia cum praesidiis tum morante ovans regressus ingenti honore susceptus est. Varia deinceps et simul et viritim bella gesserunt Carpis et Basternis subactis, Sarmatis victis, quarum nationum ingentes captivorum copias in Romanis finibus locaverunt.

exstinctis Persarum copiis ipsoque Narseo in fugam acto, castra eius inuasit, uxores sorores liberosque cepit, immensam uim gazae Persicae diripuit, captiuos quamplurimos Persarum nobilium abduxit. reuersus in Mesopotamiam a Diocletiano plurimo honore susceptus est. postea per eosdem duces strenue aduersus Carpos Basternasque pugnatum est. Sarmatas deinde uicerunt: quorum copiosissimam captiuam multitudinem per Romanorum finium dispersere praesidia.

„…sed et Carporum trea milia, genus hominum ad bella nimis expeditum, qui saepe fuere Romanis infesti; quos tamen post haec imperante Dioclitiano et Maximiano Galerius Maximinus Caesar devicit et rei publicae Romanae subegit.2

Míg Iordanes egy korábbi esemény kapcsán mellékesen megemlíti, hogy azokról a karpokról van szó, akiket később Galerius legyőzött és a Birodalom alattvalóivá tett, Orosius és Eutropius, mint főeseményt beszélik el, nyilvánvalóan ugyanazt a hadjáratot, két másik népet is megemlítve a legyőzöttek sorában. A történteket egyébként nagy hasonlósággal adják elő, azt hangsúlyozva, hogy a barbárokat, hadifoglyokként a római limes táboraiban helyezték el. Mégpedig, miként a „dispersere” kifejezésből nyilvánvaló, nem egy tömegben egy erődhöz telepítették le őket, hanem kis csoportokban osztották szét őket a táborok között. Egy bizonyos idő eltelte után pedig, miután már rászolgáltak a bizalomra, katonai szolgálatot teljesítettek. Ennél az eseménysorozatnál a betelepítés a rómaiak részéről, a már említett deditio eszközével, büntető akcióként zajlott le, amit megerősít az a tény, hogy Orosius és Eutropius szövegében „captivi”-ről van szó.

A teljességhez tartozik azonban, hogy néhány szarmata fegyverforgatóval, akik talán előbb és önként adták meg magukat, Galerius császár elnézően bánt. Ezeket a katonai alkalmasságuk miatt, esetleg személyes indítékok, rokonszenv alapján a saját testőrségébe vette fel. Közülük némelyik arra alkalmas előtt így hamar megnyílt az út a katonai, vagy a hivatali ranglétrán való felemelkedéshez.3

A karpokat Pécs környékére telepíthették, ami egy Ammianus Marcellinus részletből vált ismerté. Az antik szerző megemlít egy bizonyos Maximinust, aki Róma praefectushelyettese volt, és Sopianae-ban egy carpus családból született.4

Galerius gazdasági programja szerint ez idő tájt végeztek mocsárlecsapolást a Balaton körül, valamint erdőirtást, földjavítást. Ezeknél a munkálatoknál az e vidékre telepített karpok munkaerejét is nagy valószínűséggel számításba vette a római kormányzat.5

A gazdasági szempontok mellett azonban nem hanyagolható el e népcsoport katonai szerepe sem. Nagyon valószínű, hogy a karpok, akik ellenséges viszonyban álltak a Maros vidékére benyomuló gótokkal, Lugio, Sopianae környékére beköltözve mind a déli határszakasz, mind a Lugio-tól kiinduló barbaricumi út megbízható védői lehettek.6


1 Vö.: Mócsy 1962. 571., és 711.; PRK 46.

2 Eutropius IX.25.1–2.; Orosius Adv. Pag. VII.25.11–13.; Get. 91.

3 A barbárok betelepítésére 303/304 nyarán kerülhetett sor. de St. Croix 1981. 313; Barnes 1982. 56. Nyilvánvaló a különbségtétel a hadifoglyok és azok között, akik önként adták meg magukat. Ezt megfigyelhetjük korábbi példáknál pl. Marcus Aurelius betelepítéseinél is: Cass. Dio 72.11.4. vö.: Mirković. 1993. 426.; továbbá Harmatta 1971. 265. A Galerius császár személyes szolgálatára kiválasztott barbárokról lásd: Lactantius. A keresztényüldözők halála. 38. (magyar kiadás 1985.), „Mert szinte egyetlen olyan kísérő nem volt oldala mellett, aki ne azon gótok közül lett volna, akik a húszéves évforduló idején – országukból kiűzetvén – Galeriusnak ajánlották fel szolgálatukat…Ilyen csatlósoktól és testőröktől körülvéve kénye-kedvére bánt a keleti tartományokkal.” Lactantius itt ugyan gótokat említ, akik azonban minden valószínűséggel szarmaták voltak. Vö.: de Ste Croix 1981. 513.

4 Amm. Marc. XXVIII.1. 5., vö.: PRK 239., Maximinus ténykedéséről újabban: Lengvári 1999.; Szabó 2000.

5 Aur. Vict. 40., vö.: Mócsy 1975. 103.

6 Vö.: Alföldi 1942. 674.

A 4. század elején a szarmaták ellen vezetett győztes hadjáratok, és az azt követő telepítések nem oldották meg a problémát, amit az okozott, hogy az Alföldön élő szarmaták szomszédságába harcias és terjeszkedni vágyó germán népek (vandálok, gepidák? 1 gótok) kerültek. Aurelianus császár ugyanis még 271-ben hivatalosan feladta Daciát,2 s ezt követően a vandálokkal szövetkezett gepidák és a taifalok segítségére támaszkodó gótok között kitört a harc a terület birtoklásáért, ami végül is a gótok és szövetségeseik győzelmével végződött, így az egykori provincia nagyobb része az ő kezükbe került.3 A szarmaták a bizonytalan állapotok, valamint a gótok ellenséges magatartása miatt a rómaiakhoz fordultak segítségért, illetve ennek kierőszakolására törtek be a határ egyes pontjain. A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy a rómaiak Constantinus idején mind a szarmatákkal, mind a gótokkal béke és szövetségi szerződést kötöttek.4

Valószínűleg a szarmatákkal létrehozott egyezmény értelmében épült a Dunakanyartól a Vaskapuig az Alföldön végighúzódó 500 km hosszú sáncrendszer, az úgynevezett Csörsz-árok, amelynek feladata az volt, hogy a szarmaták földjét megvédje a germánok támadásaitól. Ahogy erről később még külön fejezetben lesz szó, mind a földsánc építésének az ideje, mind az eredménye több kérdést fölvet.

334-ben Constantinusnak több, mint 300 000 menekülő szarmatát kellett a saját kérésükre felvennie a birodalomba. Ezt az akciót eléggé viharos események előzték meg. A „Getica” megemlékezik egy Vidigoia nevű legendás terving gót hadvezérről, aki 332-ben hadjáratot vezetett a Tiszánál élő szarmaták ellen. Ezen harcok során, állítólag a szarmaták cselvetésének esett áldozatul, és a csata helyszínén temették el.5 A szarmaták a gótok támadása miatt – amiben a tét a Bánát birtoklása volt – és a feltehetően a 322/23 óta fennálló szövetség értelmében, Rómához fordultak segítségért. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy ezt azonnali katonai beavatkozás követte, amit Constantinus császár személyesen – talán fiával II. Constantiusszal közösen – vezetett a gótok ellen.6 A háború előestéjén azonban a szarmaták uralkodó törzse az Arcaragantes (sarmatae liberi) annyira tartottak a gót támadástól – és valószínűleg nem bíztak abban, hogy jelentős római katonai támogatást kapnak –, hogy egy addig soha el nem követett, végzetes lépésre szánták el magukat, tudniillik felfegyverezték saját alávetett törzsüket a Limigantest (sarmatae servi). Ez a lépés a háború befejeztével azonnal megbosszulta magát. Sarmatiában fegyveres felkelés tört ki, és a Limigantes elűzték az Arcaragantest, akiknek egy része az Észak-keletről szomszédos vandál-victofalokhoz menekült míg egy másik jelentős létszámú csoportjuk a Birodalomba kért és kapott bebocsátást. Egyesek szerint a belháború a Bánátban zajlott, de valószínűleg a Duna-Tisza közére, és más területekre is kiterjedt.7

 

Azután a gótok ellen háborúba bocsátkozott, és segítséget vitt a könyörgő szarmatáknak. Így Constantinus császár miatt majdnem százezren szenvedtek éh- és fagyhalált. Akkor túszokat is szedett, köztük Ariaricus király fiát. 8

Amikor ily módon megszilárdította velük a békét, a szarmaták ellen fordult, akik kétes hűségűeknek bizonyultak. De a szarmaták szolgái mindannyian fellázadtak uraik ellen. Akiket miután elűztek, Constantinus szívesen fogadott, és több, mint 300 000, különböző korú és nemű embert osztott szét Thraciában, Scythiában, Macedoniában, és Italiában.9

 

Olvashatjuk mindezeket az eseményeket a névtelen szerző munkájában. A szövegben feltűnik néhány homályos pont. Anonymus 300 ezer főben adja meg a betelepítettek számát, azonban ha figyelembe vesszük a Duna-Tisza köze ill. a Bánát népességi viszonyait, könnyen rájöhetünk, hogy ez teljesen lehetetlen.10

Másrészt, hogyan kell értelmezni, amikor a szerző a szarmatákra vonatkozóan így fogalmaz „akiknek a hűsége kétségesnek bizonyult”. Talán e barbár népek, mint római szövetségesek, főként mivel a rómaiak által emelt sáncrendszeren belül laktak, semmilyen önálló katonai akcióba nem kezdhettek?

A római határ mellett, de azon kívül élő szövetségesek szuverenitásának kérdése nem egészen egyértelmű. Az ókori szerzők munkáiból az olvasható ki, hogy a római hatalom számára nem létezett politikai határ, a katonai határ pedig a védelmi funkción kívül azt a kiindulópontot jelentette, ahonnan Róma befolyást gyakorolhatott a különböző szomszédos törzsekre.11 A Birodalmon kívül élő népek azonban nem egészen így gondolták, és ez komoly politikai bonyodalmakhoz vezetett.

Például I. Valentinianus császár (364–375), már uralma kezdetétől erődítmények építését tervezte a Rajnával szomszédos alemannok, illetve a Dunával átellenben élő quadok földjén, azonban mindkét nép tiltakozott függetlenségük megsértéséért. A pannoniai munkálatoknál sajátos helyzetet teremtett, hogy a császár nagy valószínűséggel quad-szarmata határterületen kívánt építkezni, amelynek hovatartozásáról eltérő volt mind a rómaiak, mind a quadok véleménye. Az előbbiek a velük szövetségben álló szarmaták területének ítélték meg, míg a quadok a sajátjuknak gondolták. Ez a tévedés végül a császár életébe került.12

Visszatérve Anonymus szövegéhez, igen érdekesnek tűnik, hogy az uralkodó szarmatákkal, akik szolgáik nyomására, de végül is szabadon döntöttek úgy, hogy bebocsátást kérnek a Birodalomba, a római kormányzat mégis csaknem hasonlóan bánt, mint a 296–303 körül szerzett hadifoglyokkal, vagyis a Birodalom különböző részeibe szétosztotta őket.

Miroslava Mirković, aki nemrégen összefoglalta a 4. századi betelepítés problémakörét, megállapította: hogy minden néppel illetve törzzsel, akiket a Római Birodalomba betelepítettek, figyelmen kívül hagyva, hogy harcok során győzték le őket, vagy szabad akaratból a császár engedélyével lépték át a határt, úgy bántak, mint dediticii-vel, azaz fegyvertelenül és a rómaiak ellenőrzése után jöhettek be a Birodalom területére. A fegyverforgatókat távolabbi vidékekre sorozták be katonának, családtagjaikat, pedig a provinciákban colonusként telepítették le, és tőlük a továbbiakban adót és újoncot vártak.13 Ez a megállapítás túlzottan általánosnak és kivitelezhetetlennek tűnik.14 Igaz, hogy a kormányzat számára a hadsereg utánpótlása igen fontos volt, és Constantinus valószínűleg ennél a telepítésnél is besorozta katonának az arra alkalmas egyéneket. Mégis, ebben az esetben a császárnak figyelembe kellett vennie, hogy a szarmaták előkelő rétege családostul menekült és nyert befogadást a Birodalom területére. Ha Constantinus szét is osztotta kisebb csoportokra az Arcaragantest, a családok egységére tekintettel kellett lennie, az egyes családtagokat nem választhatta el egymástól, azaz a fegyverforgatóikat nem sorozhatta be távol eső területre, mert ez könnyen lázadást vonhatott maga után. Ezt nyilván szem előtt tartotta, sőt ahogy a libenter szó, valamint az a tény, hogy szarmata családokat Italiába is beköltöztetett, azt mutatják, hogy a szabad szarmaták, az Arcaragantes valamivel jobb bánásmódban részesülhettek, mint a korábban említett, és hadifogolyként letelepített törzsek.15

Az Origo azonban nemcsak Italiába, hanem Thraciába, Scythiába, Macedoniába való betelepítésről is beszél, ezek közül azonban Italián kívül nem rendelkezünk adatokkal nagy szarmata telepekről. Míg a Notitia Dignitatum a IV. század második feléből Italiában (15) és Galliában (6) említ szarmata gentiles telepeket egy tömbben, ráadásul egy helyen sorolja fel őket, mely mindenképpen szoros kapcsolatukra utal. Anonymus viszont nem ír arról hogy ekkor Galliába is telepítettek volna szarmatákat. Ugyanakkor a Mosel völgyébe betelepített – bár nagy valószínűséggel a 360-as években – ugyanezen népcsoport régészeti bizonyítékát meggyőzően mutatta be Renate Pirling.16

Az írott forrásokban nem szerepel a szarmaták letelepítésénél Pannonia neve, ez azonban nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ide ne telepítettek volna az itt említett több szarmata-telepítés során néhány családot.

A rómaiaknál egyaránt szokásban volt egyrészt az, hogy a befogadott törzseket az eredeti lakóhelyük szomszédságában, de a római határon belül telepítették le, és esetleg később költöztették őket távolabbi tartományokba.17

Másrészt, hogy a barbárokat anyaországuktól távolabbi területekre helyezték, mintegy elvágva őket társaiktól és a szervezkedési lehetőségtől. Ahogy ez kiolvasható 359-ben a Limigansok követeinek nyilatkozatából: „... készek a Római Birodalom területén a császár akarata szerint bármilyen távoli földeket elfogadni...18

Vagy korábbi példáknál figyelhető meg ugyanez: Probus császár, a 278-ban aratott győzelme után, frankokat telepített a Fekete-tenger vidékére, ugyancsak ő költöztetett burgundokat és vandálokat Britanniába. A frankok esetében azonban nem jelentett garanciát a távolra telepítés sem. Mert a barbárok egyik része valahogyan szerzett egy hajót, és miután végigfosztogatták Kis-Ázsiát, Görögországot, elfoglalták Syracusát, ahol vérfürdőt rendeztek, majd Afrikában legyőzték az ellenük kivezényelt csapatot; épségben hazatértek a Rajna vidéki otthonukba.19

Ugyanakkor olyan köztes megoldást is választottak a rómaiak, mint például a 334-ben, a Limigansok elleni fellépésnél tapasztalható. Minthogy nemcsak szolga-szarmatákról, hanem veszélyes csoportokról lévén szó, két csoportban az Alföld déli részére, két tábor (Acumincum és Pincum) által ellenőrzött területre, de a római határon kívülre telepítették őket.20

Az említett példák alapján nem kizárt tehát, hogy a szarmaták bekerülhettek Pannonia provinciába is. Ezt erősíti meg az a tény, hogy ők szintén ellenséges viszonyban álltak a gótokkal, ezért a karpoknál tett megállapítás, miszerint emiatt alkalmasak voltak az Alföldre betörő gótokkal szemben a római határ védelmére, a szarmatákra ugyancsak érvényes.


1 „Scythiában elsőként a gepidák népe telepedett meg nyugaton, amit nagy és híres folyók vesznek körül. Ugyanis közülük északon a Tisia ágazik el, délről maga a Danubius, keletről a gyors és örvényes Flutausis szeli át, mely zúgva az Ister folyamába ömlik.”Get. 33. Problémás, hogy mikor költöztek a gepidák a Iordanes által körülírt területre. Egyes feltételezések szerint 269 körül még a Visztula vidékén laktak. Más elképzelések szerint ekkor már a Kárpát-medence északkeleti csücskében, vagy Daciától északnyugatra telepedtek le, ezen véleményeket azonban régészeti leletekkel mindezidáig nem sikerült egyértelműen bizonyítani. Nagy M.-B. Tóth 2000. 168. Vö.: Get. 96. Újabban Istvánovits E. a gepidákkal kapcsolatba hozható észak-alföldi temetők elemzése során foglalt állást a kérdésben, miszerint a gepidák csak a 4. században tűntek fel a Felső-Tiszánál, illetve attól keletre és délre a „Csörsz-árok” külső vonalánál. Istvánovits 2001. 17–18.

2 Dacia feladásának kérdéséről lásd elsősorban: Alföldi 1930., 1961. 150–153. Az antik forrásokban elterjedt általános vélemény szerint Gallienus idején, más nézet szerint korábban, már 247 után a provincia lényegében elveszett a rómaiak számára. Vö.: Vékony 1989. 163. Végül Aurelianus császár 271/274 körül az – állandó barbárbetörések miatt – hivatalosan is feladta a provinciát, és a maradék római lakosságot a Dunától délre Moesiába telepítette át, amit ezután Dacia Ripensisnek nevezett el. HA, Divus Aurelianus: 22, 39. A volt tartományt különféle barbár törzsek foglalták el, akik között a gótok domináltak (lásd Get. 97–), ezt bizonyítja a terület neve – Gothia – az antik irodalomban (lásd: Get. 74.). Vö.: Mócsy 1975. 43; Kiss M. 2002. 266. „Gothia”.

3 „Tehát miután Fastida követeket küldött Ostrogothához, akinek hatalma alá tartoztak még mind az osztrogótok, mind a vizigótok, azaz e nép mindkét nemzetsége, s panaszkodott, hogy zord hegyek közé vannak zárva és sűrű erdők közé szorítva, egyet kíván e két dolog közül: vagy háborút, vagy földmérést szervezzenek számukra. Akkor Ostrogotha, a gótok királya, aki hajlíthatatlan volt, azt válaszolta a követeknek, hogy a háborútól csak annyiban riad vissza, hogy az kemény lesz, és teljesen átkos, mivel rokonok fognak fegyverekkel összecsapni, azonban területet nem enged át. Mit mondjak még? A gepidák rohantak a háborúba, ellenük, hogy ne kisebbítsem, Ostrogotha is harci előkészületeket tett, és Galtis városánál, aminek közelében az Auha folyó folyik, gyűltek össze, s ott mindkét fél nagy bátorsággal harcolt, minthogy őket a fegyverek és a harcmodor hasonlósága hozta mozgásba egymás ellen, de a jobb indok és szívós természetük segítette a gótokat.” Get. 98–99. A csata színhelyét nem lehet pontosan meghatározni. Annyi azonban biztos, hogy zömében a gótok által elfoglalt egykori Dacia területén (Getica 73–74. és az ezekhez írt jegyzetet), annak megosztása érdekében („földmérést” Get. 98.) harcoltak Fastida és szövetségesei a gótokkal és szövetségeseivel valamikor 271 és 291 között. Mamertinus 291. április 1. után a Maximianus császárt dicsőítő beszédében ugyanis ezt mondja: A gótok másik csoportja, a tervingek, a taifalokkkal szövetkezve, összecsaptak a vandálokkal és a gepidákkal. („Tervingi, pars alia Gothorum, adiuncta manu Taifalorum, adversum Vandalos Gipedesque concurrunt”) Mamertinus, Paneg. Lat. III. XI. 17, 1. A tervingek (erdőlakók) a nevük alapján a Kárpátok közelében lakhattak, a victofalok a felső Tiszánál és a Szamos völgyében, a taifalok az Al-Dunánál. Vékony 1989. 181–182. Az erdők közé zárt gepida ország a Keleti-Kárpátokon belül a Felső-Tisza, egyesült Szamos, Lápos völgyeiben terülhetett el, ahonnan a síkságra, és annak is csak a pereméig, egy úton, a Tisza Szamos mentén lehetett kijutni. Vö.: HGL. 52–53. A harc kimeneteléről szintén fennmaradt máshol is említés. Eutropius (8, 2, 2) saját korára, a 360-as évekre vonatkoztatva írja, hogy: ... meghódította Daciát, ... ama vidékeken, melyeken ma a taiphalok, a victophalok és thervingek laknak. („Taifali, Victohali et Tervingi habent.”) Az említett barbárok jelenlétét bizonyítja az úgynevezett Marosszentanna kultúra (Sîntana de Mures), mely szoros rokonságot mutat a Csernyahov műveltséggel. Kovács I. 1912, 1915; Menghin 1988. 18–19.; Bierbrauer 1994. 124. A gótok és a taifalok feltűnésére utal az Erdélyben, a 3. század végén megjelenő új régészeti kultúra, melyet a román kutatás Sepsiszentgyörgy műveltségnek nevez (Sfîntu Gheorghe). Megjegyzendő továbbá, hogy a volt provincia területén a Seret folyótól DNy-ra, az úgynevezett Caucalanda vidékén töredék szarmata lakosság is élt 376-ig. Lásd Ammianus 31. 4. 12.; Olympiodor. frg. 27. (63. l.), vö.: Alföldi 1925. 2., Wolfram 1990. 139.

4 Get. 110–112. Galerius 291–295/6 között (bizonytalan keltezésű) harcokat folytatott a gótok ellen, amit 297-ben egy békeszerződéssel zártak. A szerződés értelmében valószínűleg arra is kötelezték e népet, hogy a rómaiak oldalán fizetség ellenében különféle katonai akciókban vegyen részt. Euseb. (VC.IV.5), vö.: Stallknecht 1969. 19.; Demandt 1989. 51., Wolfram 1990. 68. A szarmaták vezérével, Rausimodusszal 322-ben kötött szerződésről: Stallknecht 1969. 34.

5 Get. 43, 178., Kiss M. 2002. 257.

6 A 332-ben (Chron. Min. I. 234. 332-es évhez) bekövetkezett gót-római háború legjobb forrása Anonymus munkája (Anonymus Valesianus, Origo Constantini VI. 31–32., újabb magyar kiadása Kiss M. 2000), melyből a „per Constantinum Caesarem” kifejezés alapján arra következtettek, hogy nem személyesen Constantinus, hanem fia II. Constantius vezette a harcot. Lásd König 1987. 173–174. Barnes (1981. 79. 134. j.) szerint Constantinus személyesen vezette a harcot, a caesar kifejezést az Origo szerzője „in a nontechnical sense” használja. A háború az Origo elmondása szerint az év elejére esett, a római-szarmata győzelem napja pedig április 20. Lásd: Kiss M. 2000. 126. 63., 64. j.

7 Kiss M. 2000. 126. 65. j.

8 Origo 31, vö.: Kiss M. 2000. 109. Az Ariaricus királlyal kötött szerződésre vonatkoztatja a kutatás Iordanes következő sorait: „...Gothorum interfuit operatio, qui foedus inito cum imperatore quadraginta suorum milia illi in solacio contra gentes varias obtulere; quorum et numerus et militia usque ad praesens in re publica nominatur, id est foederati.” (Get. 112.) A 332-es szerződés alapján, amelyről e dolgozat további részeiben (lásd a IV. 1. fejezetet) bővebben szó lesz, Constantinus a birodalommal most már szomszédos gótokat szintén fizetség fejében a rómaiak számára katonai segítségnyújtásra kötelezte.

9 Origo 32. vö.: Kiss M. 2000. 109.

10 Barkóczi 1959. 248–249.

11 Ammianus 28. 2.1–10.; 29. 6. 2–5, 6– helyek, Vö.: Burian 1984. 618., lásd még Mócsy 1962. 576, 643.; Stallknecht 1969. 60. és Dittrich 1984. 92–107.

12 Valószínűleg egyrészt a mai Hatvan-gombospuszta (Soproni 1970.) településen talált kiserődről van szó, melynek megkezdett, de félbehagyott építését Valentinianus idejére lehet keltezni. Újabban Mráv Zs. (1999. 84–7.) az előző jegyzetben említett egyik Ammianus hely (29. 6. 2.) és a régészeti kutatás újabb átgondolása után, úgy vélte, hogy ehhez a meghiúsult építkezési kísérlethez tartozik az Alsógödön felfedezett nagyméretű erőd is. Szerinte a császár ezekkel a tervbe vett munkálatokkal az alföldi sáncrendszer (Csörsz-árok) északi vonulatát akarta legalább Nógrádverőce vonaláig előretolni, ez a sáv pedig már a quadok földjéhez tartozott.

13 Mirković 1993. 429., vö.: Wirth 1994. 486.

14 Az említett szerző saját maga is leszögezi más helyütt, hogy eltérő bánásmódban részesültek azok, akik önként adták meg magukat. Mirković 1993. 426.

15 Mirković 1993. 429–430.; Barceló 1981. 116. és Schulz 1993. 144. S. Notitia Dignitatum occ. XLII, p. 49–63., a szarmata gentiles telepekről. A gentiles helyzetéről, adókedvezményéről vö.: Várady 1961. 37. és Barkóczi 1959. 444–446. Arról, hogy a barbárok nem szívesen katonáskodtak a családjuktól túlságosan messze fekvő vidékeken, jó példát szolgáltat Ammianus Marcellinus: A Galliában tartózkodó Iulianusnak a seregében szövetségesek is harcoltak, akik „…a Rajnán túli lakóhelyüket elhagyva azzal a feltétellel csatlakoztak hozzá, hogy soha nem viszik őket az Alpokon túli vidékre.” Amikor II. Constantius ezen egységek jelenlétére igényt tartott a perzsák elleni hadjáratánál, a seregben lázadás tört ki, ami 360-ban Iulianus császárrá kikiáltásával végződött. A fenti megállapítás szempontjából az most mellékes, hogy Iulianus egyes vélemények szerint inkább a saját ügyes manőverének köszönhetően került hatalomra. A lényeg az, hogy a katonák elégedetlenségét felhasználta hozzá. Amm. Marc. 20. 4., vö.: Demandt 1989. 97–98.

16 Vö.: Barkóczi 1959. 449–450. A Iulianus uralma idejétől ismert iráni népelem, a sadagarok népe Kis-Skythiában Harmatta J. szerint a Constantinus telepítés alkalmával ide került szarmata roxolánokkal azonosítható. Harmatta 1950. 17. Vö.: Get. 265.; A Mosel völgyében valószínűleg Valentinianus idejében letelepített szarmata colonusokról hallunk. Auson. Mosell. 9. Vö.: de Ste Croix 1981. 514.; Pirling 1988.

17 Vö.: PRK 239.

18 Amm. Marc. 19.11.6. Vö.: Barkóczi 1959. 453.

19 Zos. I. 71.2. de Ste Croix 1981. 512., és Demandt 1989. 40. és 25. j.

20 Amm. Marc. 17.13.3., 17.13., a szerző ugyanis két szolga-szarmata csoportról: Amicenses és Picenses-ről beszél, amelyből arra lehet következtetni, hogy az említett két római táborról kapták a nevüket. Vö.: PRK 47.

Több, bár bizonyos szempontból vitatható, és a 4. század különböző időszakára keltezett leletegyüttest a szarmatákkal hoztak összefüggésbe a Dunántúl területén Fenékpusztán, Szekszárd környékén. Somogyszil, Brigetio temetőjében szintén előkerültek császárkori szarmata leletek, Dunaújváros táborában több leletegyüttest, illetve építkezésnyomokat szintén e néppel kapcsoltak össze.

Az újabb kutatások során Szentendre rómaikori temetőjéből ismerünk olyan temetkezéseket, ahol a szarmata női viseletre jellemző tárgyak kerültek elő, mint például jellegzetes szarmata textilöv tartozéka, vagy email-berakásos sakktáblamintával borított korongfibula, ami megformázásában szarmata ízlést tükröz. Többszálú kapcsolat mutatható ki továbbá, ahogy erről még bővebben szó lesz, a lussoniumi besimított kerámia és a szarmata déli edényművesség között.1

Itt kell kitérnem még arra, hogy a belső erődök első építési periódusát, továbbá Scarbantia, Gorsium, Sopianae városfalainak építését Diocletianus, illetve Constantinus hadseregreformjával, azaz a limitanei egyik, az ütőképesebb részének a tartományok belsejébe helyezésével és a mozgó egység felállításával hozta összefüggésbe a kutatás. A belső erődök, a fallal megerősített városok elsősorban ezen csapatok élelmezését, szállását biztosították, valamint az Italiába vezető utak védelmét látták el.2 Ha az említett forrásokat a régészeti kutatással összevetjük, akkor kézenfekvőnek tűnik, hogy nemcsak a karpok, hanem a szarmaták munkaerejét is felhasználták ezen munkálatok során, valamint a már említett katonai szerepük miatt, a kérdéses barbárok régészeti anyagát nem véletlenül találják meg a határmenti létesítményeknél, valamint ezeknél a belső erődöknél.

A 333/34-es Limigantes lázadást kihasználva a gótok nyugat felé terjeszkedtek. 335-ben Geberich királyuk vezetésével a Tisza, Maros, Körös vidékén élő hasdingi vandálokat megtámadták, és menekülésre késztették. Állítólag közülük néhányat Constantius befogadott birodalmába és Pannoniában telepített le. Emlékezik meg Iordanes a Getica egyik helyén erről.

Akkoriban keleten a gót, nyugaton a markomann, északra a hermundolus, délen pedig a Histrum, amit Danubiusnak is mondanak, volt velük határos. Tehát az előbb említett Marisia-folyó partjánál tartózkodó vandálok ellen Geberich, a gótok királya hadat indított, ahol nem sokáig harcoltak egyenlően, hanem még magát a vandálok királyát, Visimart is, népének nagy részével együtt megsemmisítették.

Geberich, a gótok kiváló vezére pedig, miután a legyőzött vandálokat kifosztotta, visszatért arra a helyre, ahonnan elindult. Akkor az a néhány vandál, aki megmenekült, családtagjaikat összegyűjtve, elhagyta a szerencsétlen hazát, Pannoniát kérték maguknak Constantinus császártól. Ott körülbelül 60 évig laktak, és miként alattvalók a császárok határozatainak szolgáltak.”3

Ez a két Getica részlet, azonban még ma sem lezárt vitát váltott ki a kutatásban. A vandálok őshazája a Jüt félsziget északi részén (ma Dánia) kereshető, onnan vándoroltak az Odera vidékére. Az írott források 166/67 körül említik őket először a Kárpát medencében. A régészeti kutatás is bizonyítja ezt. A Dél és Közép-Lengyelország csaknem egész területét elfoglaló Przeworsk kultúra etnikai hordozóinak a kutatók a vandálokat tekintik. A Przeworsk kultúrára jellemző hamvasztásos temetkezés, fegyvermelléklet hosszú kard, jellegzetes pajzsdudor, sarkantyú, és egyéb ezzel a kultúrkörrel kapcsolatba hozható leletek, pl. rituálisan összehajtott kard, ekkor jelentek meg a Tisza forrásvidékén, K-Szlovákiában, Kárpát-Ukrajnában, az alsó Szamos-völgyénél.4

Ugyanúgy, mint a gótoknak, több törzsük ismert. Iordanes a Geticában a vezető népüket a Hasdingokat szerepelteti, akik szerinte 335 körül már a szarmatákkal osztoztak az Alföld területén, minthogy délen egészen a Maros vidékéig terjesztették ki hatalmukat. Régészeti leletekkel azonban ezt a terjeszkedést mindezidáig nem sikerült egyértelműen bizonyítani. Az említett területen feltárt Biharkeresztes-Ártánd temetőinek közlése sajnos még várat magára. Az eddigi ásatási jelentésekből annyi azonban kiviláglott, hogy eléggé különös leletegyüttessel állunk szembe. A temetkezés a germánokkal hozható kapcsolatba, de inkább a gepidákkal.5 Bár elgondolkodtató az a jelenség, hogy a temető több, 4–5. századi sírjában viszonylag sok fegyver, például a vandálokra jellemző pajzsdudor, kard került elő, közülük az egyik rituálisan összehajtva, ám különös módon csontvázas temetkezés mellett (a vandáloknál a 3. században még biztosan a hamvasztás az elterjedt).6

Az eddigi kutatás megkérdőjelezte Iordanes forráshelyének a hitelességét a vandálok 335-ös Pannoniába telepítésére vonatkozóan is.7 Ezzel szemben Nagy Mihály, elfogadva Iordanes adatait, összefüggést bizonyított a Przeworsk kultúra, és a Pannoniában előkerült, korábban germánnak, később provinciális rómainak meghatározott temetők között. Ezek a temetők a Dél-Dunántúlon Zengővárkony és környékén helyezkednek el, Somogyszil, Szentlászló-Szentegyedpuszta, Kő, és Bátaszék által behatárolt körben. Nagy Mihály tehát Iordanes elbeszélése alapján a 335-ben Pannoniába betelepített, néhány Hasding-vandál hagyatékának tartja ezeket a temetkezéseket. Elképzelése azonban vitatott.8

Én most csak a Iordanes részlettel kapcsolatban teszek egy-két megjegyzést. A szöveg hitelessége ellen többek között az szól, hogy egy ilyen fontos eseményről, mint a vandálok Pannoniába történő befogadása, más antik szerző nem emlékezik meg, még Anonymus Valesianus sem, aki pedig a szarmata Arcaragantes egy évvel korábbi betelepítését megörökítette.9 Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a források hallgatása nem egyértelműen kérdőjelezi meg egy-egy esemény megtörténtét, de mindenesetre feltűnő. Az is köztudott, hogy Iordanes ellenszenvvel viseltetett a vandálokkal szemben. Azok a részek ahol róluk ír, ezért pontatlanok, túlzóak és kronológiailag zavarosak.10

Még egy körülményre kell felhívni a figyelmet a kérdéses Getica-szakasszal kapcsolatban. 334-ben Constantinus, miként erről már szó volt, 300000 előkelő szarmatát fogadott be a Birodalomba. Az ezzel járó kényes adminisztrációt személyesen ellenőrizte, ugyanis 334 júliusában Singidunumban, augusztusban Viminaciumban, azaz a helyszínen tartózkodott. Míg a vandálok feltételezett befogadásánál, 335-ben szinte folyamatosan Constantinopolisban időzött, kivéve október végét, amikor a vandálok betelepítése szempontjából lényegtelen, míg a határvédelem miatt fontos, al-dunai Nicopolis városát látogatta meg.11

Az eddigiekből két dolog következik. Egyrészt a vandáloknak a római területre történő beköltöztetése, még ha el is fogadjuk hitelességét, nem lehetett túl jelentős akció, mert nem igényelte az uralkodó jelenlétét. Maga Iordanes is néhány túlélőről és családtagjaikról beszél. Másrészt, mivel a többi forrás Constantinusszal kapcsolatban egyöntetűen csak a gótok-szarmaták harcait és lakhelyváltozásait említi, az sem tűnik elképzelhetetlennek, hogy az időnként hanyag Iordanes szintén a szarmaták 334-es befogadását írja meg – tévesen a vandálok neve alatt –.12

Biztos adat a vandálok nyugatra vándorlására a 401-es esztendő, amikor a noricumi, raetiai tartományokba törtek be, és egypár évig tartó portyázások után, továbbvonultak majd 406/7-ben átlépték a Rajnát quad, szarmata, alán és gepida elemekkel együtt.13


1 Fenékpusztán (Pekáry 1955. 27–) a Gratianus-érmek, a maszkos, csonkított hagymafejes fibula alapján a temetkezés a 4. század közepétől az 5. század első felében lehetett használatban vö.: Barkóczi 1993. 328. A maszkos fibula párhuzamai ismertek Intercisa, Fenékpuszta és a Duna-Tisza közének régészeti anyagából; ugyanígy az oktaéderes gyöngy a gót és későszarmata anyagra jellemző Pekáry 1955. 27.; Szekszárd környéke: Lakatos 1960.; A Somogyszilről előkerült gyűrűs markolatvégű kardot Harmatta J. a Diocletianus alatt betelepített jazigokkal hozta kapcsolatba (Harmatta 1950. 16–17.) Ezt inkább egy elesett harcos hagyatékának és nem szervezett telepítéssel ide került népcsoport egyik tagjának tartják. Mócsy 1962. 713. Azóta egyébként a Somogyszil temetőjében előkerült bizonyos tárgyakat mind a betelepített vandálokkal, mind a frank származású katonasággal összefüggésbe hozták. Vö.: Nagy M. 1994. 157–, Barkóczi 1995. 57–; A Brigetio temetőjéből származó császárkori szarmata leletek ugyancsak nem tekinthetőek szervezett telepítéssel idekerült szarmata csoportok hagyatékának. Vö.: Barkóczi 1959. 444., Dunaújvárosról lásd: Intercisa II. 50., 68., 80., 97., 366. és Bóna 1988. 407., Barkóczi 1954, 51–52, 56. Szentendre rómaikori temetőjénél előkerült email-berakásos sakktáblamintával borított korongfibula, alapvetően római gyártmány, de a szentendrei (bár ez időben a 4. század végére keltezhető) mindezidáig párhuzam nélküli Pannoniában, szorosabb a kapcsolata a szarmata területekkel. Vö.: Bónis 1988.28. és 32. kép 3a; 8. ábr. továbbá: Topál 1997. 539.; a lussoniumi kerámiához: Kiss M. 1994b.

2 Nemcsak Pannoniában, hanem más határtartományban is kiépítettek ebben az időben belső védelmi rendszereket. Soproni 1978. 148. Ezzel a tartományok védőrendszerét lényegében megduplázták. A belső erődökhöz pl.: Tóth E. 1975.; Soproni 1985.11., Barkóczi 1995. 92. az első építési periódust Diocletianus/Constantinus idejétől II. Constantius uralmáig keltezte.

3 Get. 114–115.

4 Istvánovits-Kulcsár 1992, 47–; Godłowski 1994. 67, 72, 83.

5 Újabban Istvánovits 2001. 1–8. A kéziratom lezárásáig (2003. dec. 31.) legalább is még nem történt meg a temető leletanyagának a közlése.

6 Mesterházy 1989. 194.; Istvánovits-Kulcsár 1992. 72., 88.; Godłowski 1994. 8–2.;

7 Wolfram 1990. 72. Pedig Iordanes még egyszer – bár eléggé körülményes és ellentmondásos megfogalmazásban – megemlíti ezt az eseményt (lásd Get. 161.: „A vandálok és az alánok pedig, akikről már fentebb elmondtuk, hogy...mindkét Pannoniába betelepedtek... 162.: ...hogy milyen kellemetlenséget okozott Geberich gót király egykor a nemzetüknek...”). Vö.: Kiss M. 2002. 70–71.

8 Nagy M. 1994. 157–, vö.: ezzel szemben Godłowski 1994. 78.; Istvánovits-Kulcsár 1992. 68–. Elképzelését azonban régészeti szempontból többen vitatják. Egyik érvük, hogy a pannoniai temetkezések esetében csontvázas sírokról van szó, míg a vandálokra jellemző hamvasztásos temetkezés az Alföldön még a 3. században is jellemző.

9 Schmidt 1970. 12–; Kiss M. 2000. 109. Visy Zsolt szerint (Visy 1999. 144.): „von Iordanes stammende Angabe steht mit den Angaben von Anonymus Valesianus VI. 31–32 über die per Thraciam, Makedoniam, Scythiam et Italiam übersiedelten Herren (also nicht unbedingt Germanen) von Sarmatae servi nicht im Einklang.”

10 Vö.: Get. 26.

11 Barnes 1982. 79–80.: Constantinus tartózkodási helyeiről.

12 Vö.: a forrásokról: Patsch 1928. 31., megemlít egyébként még egy csoport taifalt, akik a gótokkal harcoltak a birodalom ellen és akiket, mint hadifoglyokat 332-ben Constantinus a kisázsiai Phrygiában telepített le. 30. 3. j., lásd még erről Wolfram 1990. 71. (ez az adat is okozhatta Iordanes számára a tévedést); újabban a Constantinus uralma idei barbár telepítésekről de Ste Croix 1981. 513.

13 Get. 161–162., Hieronymus, Ep. 123, 16., Bóna 1993. 154.

Az itt eddig bemutatott esetekből egyértelműen kitűnt, hogy a betelepítés végső soron csak a külpolitikai bonyodalmaknál és mindkét részről kényszermegoldásként működött. Róma számára fontos volt, hogy az idegeneket ellenőrzés alatt tartsák. Ez pedig azt jelentette, hogy vagy colonusként irányították őket egy-egy nagybirtokoshoz, és az arra alkalmasakat később, vagy egy részüket rögtön besorozták katonának és valamelyik határmenti alakulatnál helyezték el. A barbárok sem szívesen hagyták el a lakóhelyüket – ami teljesen érthető – és csak végső menedék volt számukra a beköltözés, amit egyrészt az mutat, hogy fenyegető vészhelyzetben, és akkor is hosszabb tanakodás után vállalták a betelepedéssel járó kényelmetlenségeket, illetve az a félelem bizonyít, ami a Picenses viselkedéséből kiolvasható, amikor II. Constantius császár 358-ban büntetőhadjárattal fordult ellenük.1

Verum aspectu primo exercitus tamquam fulminis ictu perculsi ultimamque cogitantes vitam precati, tributum annuum delectumque validae iuventutis et servitium spoponderunt, abnuere parati si iuberentur aliorsum migrare.2

A szolga szarmaták nem akarnak elköltözni szálláshelyükről, inkább vállalnák az adófizetést, a katonai szolgálatot a rómaiak oldalán. Ennek a kívánságnak meg volt a reális alapja, hiszen a császárok nemcsak betelepített barbárokat, hanem a római sereg fokozódó emberhiánya miatt a határon kívül lakó idegenek katonai segítségét nemegyszer igénybe vették.3 Ezek közül talán nem is kevesek később a családjukkal együtt (vagy itt alapítva családot) megtelepedtek a Birodalom területén.

Nagy Constantinus uralkodása idején elsősorban a germánoknak nőtt meg a szerepe, valamint a jelentősége a római hadseregben. Constantinust személyes okok motiválták erre, minthogy 306-ban egy Crocus nevű, I. Constantius hadseregében szolgáló alemann király kiáltotta ki Eboracumban császárnak.4 Ugyanebben az időszakban gót katonai egységek is harcoltak a római seregben,

„... Gothorum interfuit operatio, qui foedus inito cum imperatore quadraginta suorum milia illi in solacio contra gentes varias obtulere; quorum et numerus et militia usque ad praesens in re publica nominatur, id est foederati.5

akiket Constantinus szerződéssel kötelezett erre, hogy fizetség ellenében kontingenseket biztosítsanak a rómaiak számára. Őket Iordanes a foederati névvel illeti.6 A kutatás nem egységes abban, hogy hová tagozódtak be ezek a gót kontingensek, illetve hogy feladatuk elvégzése után haza mehettek-e, vagy maradtak továbbra is a Birodalom területén, és itt települtek le, ahogy ezt ugyancsak a római seregben szolgálatot teljesítő frankok esetében láthatjuk.7

Barkóczi László legutóbb meggyőzően bizonyította, hogy Valeria provincia némely településén és néhány a belső pannoniai erődhöz tartozó temető sírjaiból előkerült propeller formájú övgarnitúra frank származású elit csapatok fegyverzetéhez tartozott. Ezeket a csapatokat II. Constantius, Valentinianus, valamint Gratianus seregében egyaránt megtalálhatjuk. Jelenlétüket egy aquincumi felirat szintén igazolja.8

A Birodalom szempontjából a legkritikusabb és a legtöbbet vitatott telepítéseket Valens 376 körül, majd 380-ban Gratianus és 382-ben Theodosius hajtotta végre. Gratianus idején alán-keleti gót-esetleg hun törzsszövetséget fogadtak be Pannonia területére, 382-ben pedig nyugati gótokat Thracia, Moesia vidékére. Betelepítésüket követően a pannoniai tartományok életét, egy viszonylag békés, sőt virágzó időszak jellemzi.9

A 4. század végén Pannonia északi részét egy markomann csoport betelepítése is érintette. Egy Fritigil nevű markomann királynőről és népéről van szó. Az uralkodónőt a 390-es évek közepe tájékán Ambrosius milánói püspök megtérítette, és rábeszélte, hogy férjével, alattvalóival Pannoniába jöjjön.10 Fritigil családjának és népének a telephelyét Nagy Tibor Pannonia I. környékére helyezte. Ennek a tribunus gentis Marcomannorumnak a székhelye lenne Ács-Vaspuszta táborának parancsnoki székhelye. Vele hozták összefüggésbe ugyanis az itt előkerült kézzelformált edényeket, és az egyszerű, durva kerámiát. Ugyanakkor gondot okoz, hogy ezek a kerámialeletek azokból a rétegekből kerültek elő, amelyeket korábbra kelteztek az ugyanott talált, 355-ben vert érmek. Két lehetőség adódik az ellentmondás feloldására. A barbárokat vagy 396/97 előtt már megbízták a határ védelmével, vagy a Notitia Dignitatumban a Pannonia I-nál említett tribunus gentis Marcomannorum a Gallienus idején betelepített Attalus király utódaira vonatkozik. Gallienus a meseszerű történet szerint beleszeretett a király leányába Pipába, és Pannonia Superior egy részét átadta neki és népének.11

Bóna István egy új langobárd csoport megjelenését is feltételezte ugyancsak a 4. század végén a Dunakanyar vidékén. Két leányfalun talált elbai germán edényforma talán velük hozható összefüggésbe.12


1 Amm. Marc. 17.13.3.

2 Iordanes Getica 131. a vizigótokról elmondja, hogy a hunoktól való nagy félelmük miatt.…”deliberarent, ambigebant, diuque cogitantes”...a praeteritum imperfectum igealakok még jobban megerősítik ezt a hosszantartó fontolgatást. Vö.: Schulz 1993. 57., 59.

3 Vö.: Várady 1961. 39–40. Lásd a már említett példát Ammianus Marcellinustól, a Iulianus galliai seregében harcoló Rajnán túli szövetségesekről. Amm. Marc. 20. 4., vö.: Demandt 1989. 97–98.

4 Demandt 1989. 268., A római szolgálatban álló germánokról lásd: Waas 1971.

5 Get. 112.

6 Vö.: Várady 1961. 40., a gótok, mint független gens vállalnak szerepet a római politikában. Lásd még: Wolfram 1990. 71. A gótok egyébként már a 3. század elején is feltűntek a római seregben, erről később (IV. 1. fejezet) még lesz szó.

7 Vö.: Schulz 1993. 34. Ferrero 1993. 108: A gótokat a császári auxiliumokba sorozták be.

8 Barkóczi 1995.57. az általa felsorolt lelőhelyek: Tordas, Pusztasomodor, Csákvár, Ságvár, Mőzs-Kakasdomb, Keszthely-dobogó, Pécs, Zengővárkony (Részben azokról a temetkezésekről is szó van, melyeket pl. Nagy Mihály a 335-ben Pannoniába betelepített? vandálokkal hozott összefüggésbe), Aquincum, Gorsium. Szerinte II Constantius idején a mozgósereg felállításával egyidőben nagyszámú telepest vettek be a provinciába, akiknek a területét zárt katonai egységként kezelték, a betelepülők frank katonai vezetők alatt álltak, és sorozásra voltak kötelezve. Barkóczi László ezen betelepülők és családjuk hagyatékának tartja a már említett Somogyszil illetve Zengővárkony és környékén feltárt sírokat, ahol női temetkezésre jellemző a római tárgyak mellett a hosszú vasnyárs. Barkóczi 1995. 94. Az aquincumi verses feliratról: Barkóczi 1973. 78. Abb. 8–10., és 1995. 78. „Francus ego cives Romanus miles in armis/ egregia virtute tuli bello mea dextera semper” „Frank és római polgár, mint a sereg katonája,/ Mindig hősi vitézséggel forgattam jobbom a harcban.” Szilágyi J. Gy. ford.

9 Erről a telepítésről lásd a IV. fejezetet.

10 PRK 240.

11 A forrás: Aur. Vict. Caes. 33.1. Lásd Soproni 1985. 55. Vö.: Ács-Vaspuszta II. 649., Mócsy 1975. 186., aki inkább Fritigil népének tartja ezt a csoportot., lásd még PRK 239. 18. j. a forrásmegjelöléssel. A kérdés eldöntetlen. Ugyanúgy, mint a tribunus gentis Marcomannorumnak a szálláshelye. Az osztrák kutatók szerint ez lehetett Klosterneuburgban, vagy Oberleis-Niederleisnél, ahol szokatlan méretű létesítmények kerültek napvilágra. Friesinger 1979. 8.

12 Bóna 1963. 298–; Ottományi 1991. 51., lásd még Topál 1997. 539. és Fig. 6.113.

We use cookies on our website. Some of them are essential for the operation of the site, while others help us to improve this site and the user experience (tracking cookies). You can decide for yourself whether you want to allow cookies or not. Please note that if you reject them, you may not be able to use all the functionalities of the site.